Feil Kornél 61. helyen végzett a Tenerife XPO elő-világkupán. Magyarok közt ő lett az első. 5 napból 3-mon ért goal-ba, az egyik nap különösen nehéz volt, eső miatt összesen csak 8-an értek aznap célba.
Kornél minden nap írt részletes beszámolót az aktuális élményekről, repülési szituációkról, taktikákról, időjárási körülményekről, valamint a magyar csapat kulisszái mögötti hangulatáról. Ebben a cikkben ezt olvashatjátok.
A Tenerife XPO egy hivatalos Pre PWC, vagyis a Paragliding World Cup előversenye, ahol a pilóták nemcsak értékes tapasztalatokat szerezhetnek, hanem kvalifikációs pontokat is gyűjthetnek a PWC sorozatba. A Pre PWC fordulók célja, hogy a versenyzők éles körülmények között bizonyítsanak egy változatos, nemzetközi mezőnyben, illetve hogy a szervezők leteszteljék az adott helyszínt a későbbi hivatalos PWC-futamokra. Tenerife különösen izgalmas terep: a Kanári-szigetek sajátos mikroklímája és erős orográfiája miatt a repülések egyszerre technikásak, szenzitívek és időzítésfüggők. A nagy relief, a mély kanyonok, a hirtelen váltakozó ciklusok és az óceáni levegő rendesen megrostálják még a tapasztalt versenyzőket is. A helyszín ugyanakkor világszinten népszerű, mert megfelelő időben a hegyek rendszerint 1600 méter körüli plafont adnak, és folyamatosan lehet taktikázni a völgyek, gerincek és felhőalap alapján. A mezőny idén is hatalmas volt, több mint 40 ország pilótái repültek itt, köztük francia, lengyel és magyar versenyzők is. Akit a részletes eredmények, hivatalos információk érdekelnek, megtalál mindent a PWCA oldalán, a Pre PWC Tenerife eseményoldalon, ahol elérhető a résztvevők listája, a napi taskok, valamint az nyomkövetés is követhető.
Bemelegítő nap
Kornél másfél nappal a verseny kezdete előtt érkezett a szigetre, így volt egy napja tesztelni a terepet, kondíciókat, ahol Maxime Pinot világbajokkal együtt repült.
Az első randi meglepően sikerült – azért az első 10 percben még kicsit meg voltam szeppenve a szikláktól, de az idő igazán szépen működött a felhőtakaró alatt.
Day 1
Kornél goal-ba ért és 29. helyet szerezte meg ezen a napon.
Nagyon jó, hogy tegnap szokhattam a zord helyet, ma már teljesen hidegvérrel tudtam repülni. Itt van egy 30 fős francia csapat, Maxime külön briefingel nekik, tegnap is nyomtak egy kis bemelegítő taskot, bolyoztam is velük, hogy szokjam a versenyt meg az ernyőt, egyszer repültem a Rózival (Kornél így hívja az ernyőjét) a nemzeti óta. Van egy rakás lengyel is, kb. a fél válogatott, de vagy 40 ország képviselteti magát, mi öten vagyunk magyar színekben, meg itt a Gyurka Levi is safety commként.
Ma jól elmondta nekem a taktikát, aztán sajnos ők az elején beszívták alacsonyan, én meg türelmesen a hegyen maradtam, és szépen elrepültünk páran az élboly nagyja felett, aminek a küzdését nézni is rossz volt. Amúgy már az SSS is teljesítmény volt, totál deszka ég alatt 0.5-tel emelkedtünk jó esetben, a hegy felett szitált az eső is. A nagy lapos hegy felett vártunk az optimális pontnál még 8 percet a nyitásra, de ott épp vége lett a ciklusnak, és elég sűrű mezőnyben kellett tekerni a -0.4-et szinte végig.
A rajtot is jobban elkapták azok, akik hátul maradtak a hegyen, itt a Levi is nagyon jó pozícióban volt, aztán előre ment levágni a lapos fölött, utána oda, ahol a legtöbben beragadtak. A gyávák meg maradtak a hegyen. 😀
Egész magasan visszaértem a starthely fölé, ahonnan indul a nehezebb rész, egy lapos lankás irányban, rá merőlegesen kanyonok meg villanydrót, és könnyű beszorulni, ha nem találsz emelést. Próbáltunk tekerni bubikat, de nem nagyon működött, úgyhogy siklottunk. Az Enzo előnye ezen a terepen jól érződik, szépen hasznosít minden egyes kis pöfföt. Nívó alatt értem vissza a második tikitakit megindítani, amikor az egyik tágabb kanyon beszippantott határozottan, ezért követtem. Már azt hittem, hogy innen sima lesz, megyek vissza a sziklákon, amikor hirtelen kiestem, és le is áramlottam egyúttal. Akik mellettem voltak és rám kapaszkodtak, benne maradtak és szépen meg tudták tartani a magasságukat, ahonnan tudtak tovább menni a tagolt fennsíkon, én meg majdnem leszálltam, mert nem adta ott, ahol előtte magasabban.
Be kellett ereszkedjek egy elég mély és szűk kanyonba. Jó szarul nézett ki, de sütötte egy picit épp a nap a meredek sziklafalait, gondoltam, adja. Szerencsére enyhe szél fújt, nagy turbóra nem kellett számítani. Azért annak ellenére, hogy tekerhető emelést nem találtam, néha picit megcibált.
Innentől ezt játszottam sorra az összes kanyonnal, miközben közeledtem a ponthoz, amit sosem értem el, mert hiányzott 100 méter. Fölöttem vígan egerésztek mindenhol, én meg azt sem tudtam, hogy vajon mi vár rám a következő ficakban, vagy mi lenne a tuti leszálló, de azért látszott, hogy kifelé lejt a terep, el lehet avászkodni, ha kell, aztán X-Alpsos leszálló két kaktusz közt, de nem vágytam rá, úgyhogy inkább követtem tovább a gerincet, ami végre emelt. Fel S-eltem, és már tekertem is egy jót, szépen lehagyva egy felettem lévő bolyt, amikor hátra sodródás közben valahogy elvesztettem, és megint csak leáramlásba kerültem egy csúcs mögött. A többiek meg szépen feltekertek mellettem… Ezen a ponton dönthettem volna gyorsan, hogy megcsinálom a pontot, aztán kis kerülővel megyek vissza a nagy hegyre, de gondoltam, biztosabb, ha itt maradok és újra kitekerek.
Ezért visszaerőltettem magam az áramlással szemben a hegy elejére, és újra ott voltam nívóban, ahonnan indultam, miközben a többiek kitekerve elindultak a kurzuson. Na itt újra eljátszottam vagy negyed órát sikertelenül keresgélve, aztán feladtam. Nívóból elindultam a sötét hegy felé kerülve csippantani a pontot, legalább az legyen meg. Meg a hegy adta eddig mindig valamelyest, gondoltam, ha nem, legalább ott lesz tér kicsúszni az útra leszállni.
Jó alacsonyan értem oda, de egyből találtam végre egy egész körös emelést, amivel újra játékba kerültem, szépen mentem a jól bevált úton a hegyeken körbe újra. A starthely felett már 1200 körül voltam újra, ahonnan láttam, hogy páran már végsiklanak, nekem meg még 15 percet mondott a műszer, és jött a neheze a terepnek, ráadásul kétszer annyit kellett menni felfelé, mint elsőre.
Itt-ott voltak ernyők, meg értem utol népeket. Szerencsére tartogatott a sötét felhő is, és sikerült jó ütemben tekerni rendesen, így aztán meg lett a pont egész jó pozícióban. Visszafelé rámentem az itteni pukli oldalára, ahol tekergettek, de egy esélyem volt, különben kiszorulok a terep miatt. Nem találtam meg, úgyhogy csak delfineztem a tövében és mentem előre. Tudtam, hogy nekem lejt a terep, és ha sikerül jól szörfözni, akkor tekerés nélkül is meg lehet, de simán beszívhatok egy leáramlást vagy villanydrótot a lapályon.
Egyszer találtam egy gyenge félköröst, amivel pont nyertem 100 métert, és ez már elég volt, hogy átrepüljem az utolsó drótot meg kerítést, és kinyílt a tér. A műszer szerint -200-on értem volna be, de nem hittem neki. Picit meg versenyeztem is egy enzóssal, és nyélgázon toltam be végül +200-on az ESS-be, aztán 150-en a gólba. Sajnos a kezdeti előnyt tudtam, hogy elbuktam, de arra nem számítottam, hogy a 29. helyen értem be utolsók között.
Igazi mentális kihívás volt, meg sok türelem. Holnap elvileg jobb lesz, azt mondják. 😀
Day 2
Kornél goal-ba ért és 58. helyet szerezte meg ezen a napon.
Az első felszállító autóval ment fel a magyar csapat verőfényes napsütésben. Mióta itt vagyunk, ez az első nap, hogy reggel nem zárt felhőtakaró mögé bújt a Teide kandikáló hegyes csúcsa, ezért nagyon bizakodtunk, ahogy a szervezők is, így már 9-kor mentünk is felfelé.
Bőven volt időnk pakolászni, enni-inni és spanolni ismerősökkel, válogatott pilótákkal vagy akár a világbajnok Maximmal is, aki élőben is ugyanúgy barátságos és alázatos, mint a TV-ben, és sorra nyeri a napokat, pedig most van itt először ő is.
Egy órával korábbi startot tűztek ki és másfélszer akkora feladatot, mint az első nap, cifrázva két part irányú kiszúrással. Az látszott, hogy 1500 méter körüli felhőalap lesz várható, ami szintén több, mint a tegnapi 1350 és a training napi 1200 méter, így picit több lehetőségünk volt a vonalak választásánál. A startok nagyon szépen zajlottak, mindenki időben pozícióba került, én legalább 45 percet egerésztem a felhőalap körül, de pont a rajt előtt picit lejjebb kerültem, mégis viszonylag jó pozícióból indíthattam a feladatot, körbe mindenhol suhantak az ernyők párhuzamosan velem. Figyelni kellett az első fordulópontnál a szembejövőkre, mivel várható volt, hogy keresztezik egymást az útvonalak, ezért helyezkedtünk jobbszélre páran. Visszaérve a hegyre pedig kisebb-nagyobb dulakodás után sikerült gyorsan kitekerni és folytatni az utat a hegy felé, ahol a legközelebb lehetett érinteni a két nagy cilinder egyikét, ami között cikkcakkozni kellett – ami többféle útvonal lehetőségét eredményezi. Picit talán túlerőltettem a befelé irányt, de úgy éreztem, hogy itt a felhők alatt sokkal jobban tart a levegő, ahonnan majd ismét magasan lehet kiszúrni a tenger felé. Ekkor kb. 20. helyen voltam, jobbra-balra mellettem és alattam pilótákkal frankón ellátva, úgyhogy magabiztosan követtük az élen járókat. Levi megállt útközben tekerni, de úgy láttam, hogy nem emelkedik elég meggyőzően, ezért gyorsan tovább eredtem. A kinti fordulópontnál aztán láttam, hogy az űrben jön szembe, mi pedig nagy valószínűséggel besüllyedünk a halál-zónába, a lankás hegyoldalban… már bántam, hogy nem maradtam Levivel, mivel számára terített asztal volt a sok kétségbeesve mentő termiket kereső, folyton átalakuló bolyokkal teli hegyoldal, és nyugodtan kiválaszthatta a legjobban emelkedőket fentről.
Sajnos hiába mentünk a legjobbak után, az egyik kanyon oldalában nem találtuk meg az egész körös termiket, amivel ők újra pozícióba kerültek, így nekünk a túlélésért küzdés maradt, ami számomra kb. 40 percig tartott, és sajnos egyedül maradtam a legkritikusabb részén, ahol negyed-félkörös termikbuborékokkal tudtam végül nagy nehezen felkaparni magam egy falu felett annyira, hogy leszállás helyett egy rendesen tekerhető emelést találjak, elérve újra a többieket.
Egy szép erdő borította fennsík fölött kellett tovább menni Los Gigantes felé, ami szép látványt nyújtott. Szerencsére magasan, a felhők alatt lépten-nyomon tekerhető termikekkel lehetett találkozni, mindenhol pilótákkal kifestve, így jutott idő enni-inni is végre közel 2 óra repülés után, de a műszer szerint még csak épp a táv felénél jártam.
Néhányan messze bent a hegyen mentek a sötét felhők alatt kerülve, de a legtöbben nem cifrázták, ezért én is azon az úton mentem, amin jöttem, csak kétszer magasabban, 1300-on – nagy megkönnyebbülés volt végre. Viszonylag simán haladtunk, néha összeállva 2-3 másik pilótával. Nagyon profin tekernek általában a népek, amikor azt mondom, hogy dulakodás volt a termikben, akkor úgy értem, hogy figyelni kell, de úgy érzem, mindenki tudja, hogy mit csinál, és hatékonyan, szűken lehet nyomni.
Közel 20 km-re volt a következő pont a pálya ellenkező végében. Félúton a starthelynél a bolyom megállt tekerni, amikor gondoltam egyet, és kiismerve a korábbi napokban a terepet, nekivágtam szinte nívóból a szikláknak, amit ezúttal tűzött a nap, ráadásul volt is pár pilóta alattam-előttem a kurzuson. Szépen lehetett szörfözni a forrongó levegőn előre, így viszonylag gyorsan elértem a pontot a nagy hegy oldalában, szinte súrolva azt. Itt is meg lehetett volna állni tekerni, de gondoltam majd visszafelé a kedvenc oszlopaiknál. Na, ott is vérszemet kaptam, és ahelyett, hogy végre kitekertem volna rendesen, mentem tovább, majd újra tovább, amikor emelt. Végül beleértem abba a mély szurdokba, ahol előző nap is megszenvedtem… picit haragudtam magamra, de nem nagyon van idő a levegőben bosszankodni. Annyi szerencsém volt, hogy amikor már azt hittem, hogy beleszorulok, akkor a túlsó napsütötte falon pont lökött rajtam akkorát egy meleg pöff, amivel kiugrottam az árokból, fel a lapályra, de itt nagyon figyelni kellett, nehogy besüllyedjek, mert könnyen leszállás lett volna a vége. Egyszer próbáltam meg tekerni egyet, de többet veszítettem vele, mint nyertem, és közben már útban is volt egy fenyőfa, úgyhogy nem cifráztam és menekülőre fogtam. A starthely alatti hegyoldal aljába értem, ahonnan fel tudtam S-elni kellően ahhoz, hogy újra tudjak végre egész körön emelkedni, amit utoljára itt tettem még az oda-vissza kiszúrás előtt, de akkor sem sokáig.
Próbáltam most viszont tényleg feltekerni a lehető legmagasabbra, mert újra át kellett kelni a halál-zónán, de szerettem volna kellő magasságból nézni másokat szenvedni benne. Sajnos valamiért nem igazán találtam végigmenő magot, mind szétesett valahol 1100 körül, így innen indultam tovább.
Újra izgalmasan alakult ez a rész, alig értem át a házak meg a drótok felett ahhoz, hogy ki tudjak repülni célirányban, de végül sikerült, majd az utolsó előtti pontot is viszonylag jó pozícióban tudtam becsippantani a Tejina hegyecske oldalában. Tudtam, hogy innen már egy kis szerencsével tekerés nélkül is meg lehet csúszni a gólt, de előttem volt ismét a lapály, ahonnan könnyen kiszorulni, ezért amikor visszafelé menet pofán vert egy kellően meggyőző 2-es emelés, akkor szépen feltekertem 200 métert, hiába léptek meg ketten a négyfős csapatból. Látszott is aztán, hogy ők eléggé kiszorulnak, míg én kétharmad gyorsítóval simán visszaértem a starthely mögé, ahonnan be tudtam bukni megállás nélkül a kinyíló térbe és szépen taggelni az utolsó pontot, miközben leelőztem egy kék Zenot. Innen kb. 90 fokban kellett kifelé menni az ESS-be, egy párhuzamosan lefutó hosszú gerinc mentén. A biztonság kedvéért átmentem a szélfútta oldalára, nehogy lenyomjon a lee és ne érjek ki az utolsó pár percben, közel 4 óra repülés után. Nagyon jó döntésnek bizonyult, mert folyamatos emelésbe kerültem nyélgázon, míg a kék ernyő a levágás miatt süllyedt. Végül bőven magasan értem el a célt, még egy tiszteletkört is tudtam repülni az óceán felett. Sajnos ezúttal 29. helyett 58. helyen értem be, de összesítettben nagyon boldog vagyok két versenynap után, életem talán legerősebb mezőnyében. Még a java vissza van, drukkoljatok a csapatnak! 🤙
Day 3
Kornél goal-ba ért és 54. helyet szerezte meg ezen napon.
Érződik, hogy a verseny felénél járunk, fáradnak a pilóták, egyre nehezebb jó döntéseket hozni néhányunk számára. A startoknál is elég nagy arányban voltak rontott kísérletek, ezúttal nekem sem sikerült elsőre és a meredek domboldalon a 10kg ballaszttal a megállás sem ment elegánsan. Szerencsére csak a kisujjamon lett egy seb, ami kilógott a kesztyűből, talán vérszerződést is kötöttünk Rózival a csúfos levonulás közben. Kiderült, hogy volt egy csomó a B soron, ami miatt összeomlott a kupola – ez legalább megnyugtatott, hogy nem a technikámmal volt a gond. Vissza battyogtam a gubancolt ernyővel az összeszerelési helyre csapzottan, ahol Regi beöltözve indult volna épp felszállni, amikor meglátott és azonnal a segítségemre sietett. Sokat jelent ilyenkor mentálisan is a támogatás, de a kitisztázás idejét is jelentősen rövidíti, úgyhogy nagyon megörültem neki. Csodával határos módon az átfűződéseket simán ki tudtuk bújtatni és lecsatolás nélkül pár perc alatt készen is lettünk, csak egy pár marék bokrot kellett kipucolni a zsinórok közül ezen kívül. Miután kellően megszáradtunk az ernyővel, beszereztem pár palack vizet – mivel az esésnél kiszakadt az egyik 1,5L-es petpalack, szépen beterítve a beülőt meg az ernyőt is itt-ott – újra elindultam a starthely felé, ahol már kiabáltak, hogy menjenek a versenyzők, ha még vannak, mert különben visszaengedik a szabad repülőket. A szél is sokszor oldalas volt, vagy nagyon gyenge – ez is nehezítette a startokat, ezért vártam. Vicces volt, hogy a főszervező Cateno fogta az ernyőm és mondta, hogy hátszél van, addig a másik szervező Lupe bíztatott, hogy ő már menne. Jó fejek amúgy a helyiek, lazák is, de flottul mennek az események, végre mára sört is ígértek a gólba érkezőknek!
A feladat egyébként két kis körből állt, egy háromszögből a sziklák felőli oldalon, valamint egy oda-visszából a nehezebb lapály felett egészen a pálya nyugati végében lévő Los Gigantesig.
Pontosan 20percem maradt a második startom után rajtpozícióba kerülni, ami még épp teljesíthető volt. Simán feltekertem a legnagyobb bolyba sőt amikor a műszer azt jelezte, hogy már plusz 45másodperc pufferem van a rajtvonalon való áthaladás idejéig, akkor egy nagyot gondolva elindultam elsőként az irányába. Hátranézve azért láttam, hogy mindenki hasonlóan tesz egy ritmussal később, sőt körben oldalról is jöttek sugár irányban, mintha egy nagy aréna közepére igyekezne mindenki. A műszer szerint egyre csökkent az időpufferem, lassítani kellett, nehogy hamarabb lépjem át a startvonalat, mint szükséges, ezért az ernyő hátsó sorát picit jobban húztam, de ez sem volt elegendő, már oldal irányba kerültem de még mindig túl gyors lettem, hiába mutatta a készülék, hogy van plusz 1 másodpercem, kellett tennem végül egy teljes 360fokos fordulót, hogy biztosan elcsípjem a startot, ami nélkül az egész repülés pontértéke 0 lenne, de ezzel a mezőny nagyja elém is került. Sebaj gondoltam, ilyenkor a verseny elején úgysem számít annyira, ráadásul jobban tudok válogatni a kifestett útvonalak közül. Felnézve Maxime is a raj közepén nyugodtan hagyta, hogy dolgozzanak csak helyette a többiek – ez is megerősített, hogy minden rendben. A kiszúrás után tekerni kellett, hogy a magasan és mélyen lévő cilindert meg tudjuk érinteni, de itt kicsit vérszemet kaptam és kb 70méterrel hamarabb tovább indultam, hogy ne maradjak le. A műszer szerint még hiányzott 30 méter, hogy biztosan meg legyen, de úgy voltam vele, hogy van benne tartalék meg a napsütötte sziklák simán emelnek rajtam eleget. Végül nagyon neccesen lett meg a pont, nem szabadott volna a verseny elején ennyire kicentizni. Próbáltam levonni a tanulságokat és nem hozni több kockázatos döntést és innentől egészen konzervatívan repültem, birka türelemmel tekertem mindent, amit tekerhetőnek ítéltem. Levivel sikerült végre összetalálkozni, aminek nagyon örültem, többször előzgettük egymást, mivel én tovább maradtam az emelésekben. A starthely mögött 90fokban elindult hátra az erdő fölé, ahol a felhők sorakoztak – ez az útvonal biztosítaná, hogy kikerüljük a szokásos „halál-zónát” – úgyhogy nagy reményekkel követtem. Mások is csatlakoztak egy gyenge termikben, amiből sajnos én kiestem – itt elváltak útjaink és szomorúan egyedül maradtam a fenti és a lenti út között, miközben ők ráértek a magaslati felhőautópályára és állva hagytak a laposan lefutó hegyoldalon, ahol kezdődhetett a darabos termikek hámozása számomra. Azért nem teljesen igaz, hogy nem kellett kockázatos döntést hozni, mivel választhattam, hogy körberepülöm a kis Tajina hegyet, vagy mögötte levágom egy nyereg és mély szurdok átrepülésével. Végül utóbbit választottam és reméltem, hogy az enyhe lee oldalon valami meglepetés termik vár majd, ami a szélrányékban kellően megerősödött, de sajnos nem így volt. Egy kis proximity repülés után kikeveredtem nyíltabb terepre és nem messze az előző napi mentő termikemtől sikerült egy egész köröset elcsípni, majd újra elérni a felhőket. Érezhetően javult az emelés 1000m felett és ismét körbevettek a pilóták, hiszen ezen az oldalon is volt egy oda-vissza szakasza a feladatnak. Levi itt már szemből jövet csatlakozott a termikembe és úgy becsültem, hogy jó 10perccel jár előttem a kurzuson – ennyit számított, hogy nem tudtam vele maradni a hegyen. Magasan a felhők alatt viszonylag könnyen meg tudtam csinálni a cikkcakkot, majd utána a távolabbi Los Gigantes felé vettem az irányt de sajnos folyamatosan veszítettem a magasságot és az értékes felhő alatti pozíciót. Nem is találtam tekerhető termiket egészen a pontig, ahol már elkönyveltem, hogy itt fogok valószínűleg leszállni a parton valahol, amikor csippantás után egy pillanattal pofánvert a megmentőm. Nagy szerencsém volt, mert egy másik pilóta pontosan ott keresgélt egy perccel korábban és már fel is adta. Fentről nézve láttam, hogy tovább süllyed eredménytelen kereséssel, miközben újra 1300on hűsöltem. Furcsa látvány nagyon, hogy tőlem karnyújtásnyira hatalmas felhők rohantak velem szemben, mivel az óceánon ÉK fúj és mi a sziget védett oldalán igazából egy hatalmas buborékban repülgetünk, de itt közel a széléhez nagyon vad látványt nyújtott a felhőkkel kifestett áramlás. Azért reménykedtem, hogy nem fúj majd el a szél a másik szigetre ebből a pozícióból.
Nem történt ilyesmi, simán tudtam felhőről felhőre haladni majd amikor úgy láttam, hogy elég magasságom van a gólig akkor teljes gázzal megindultam előre. Néha picit rázott a levegő, de végül talaj felett 150en megérkeztem a célba. Lehet többet kellene full gyorsítón közlekednem, ha nem szeretnék lemaradni, mert általában csak 2/3-ot nyomok.
A gólsör megtette a hatását, majd aztán a parton még Felix Rodrigueztől egy finom koktélt is kaptam, miközben néztük a naplementében leszálló pilótákat.
Még 2 nap hátra van a küzdelemből!
Day 4
Kornél a 87. helyet szerezte meg ezen a napon. Hamar lemaradt a mezőnytől, és a tasknak csak kb. 80%-át sikerült teljesítenie.
A nap tanulsága, hogy érdemes tudni, honnan fúj a szél.
Eddig mindig délkelet felől érkezett az enyhe szellő, de ma nyugatiasabb volt, ami a starthely körüli áramlatokat és termikeket eléggé megváltoztatta sokunk kárára.
Elég összetett feladatot írtak ki, volt vagy 11 fordulópont több útvonal lehetőséggel- amikor megkérdezték, hogy van-e kérdés a briefing után, mindenki csak nevetett egy jót. Jelentősen felhősebb is volt ezúttal, mint eddig a versenyen, mivel a training day óta szinte végig kék volt az ég.
Gondoltam gyengébb idő lesz, ezért kiraktam a jól bevált bazalt ballasztomat az utolsó pillanatban, így kb 109/115kg-val ültem az ernyőt, pedig még gekkó is járt hozzá ma extra jutalomként. Utólag megbántam, mert nagyon rugdosós volt a levegő, jobb lett volna egy keményebben terhelt szárny alatt kevésbé karatézni, de gyakorlásnak kitűnő volt. Egy szabad repülő arc az egyik alacsonyabban lefutó gerincre is pottyant valamikor, a mosógép hatására.
Visszatérve a repülésre, igazából az eleje simán ment, a szokásosan tervezett nyitás előtti 45. percben rendben elstartoltam, kitekertem a szokásos módon, bőven volt időm rápróbálni a kinti felhőpamacsokat is, így kicsit elbóklásztam, de úgy láttam sokan tesznek így. Azt gondoltam, hogy milyen jó pozícióból indulhatok majd a szélfútta oldalról és furcsálltam is, hogy mindenki a másik oldalra helyezkedett és a felhőben bújócskázva kergették egymást. Persze kiderült, hogy ezúttal sem csak én vagyok helikopter, hanem pont fordítva, de még nem esett le. Ugye a műszer számol szélirányt meg erőt, de sokszor a termik sodródása adja ezt az értéket, nem az uralkodó szél és minden nap hol innen-hol onnan sodródtak a termikek de mindig inkább keleties volt az áramlás – na ezúttal nem így volt és még utólag be is ugrott, hogy az esti meteo előrejelzésben meg is írták. A helyi felszállító csoportban állítólag ki is emelték, hogy nem szívesen visznek majd fel kezdőket – persze ezt a csoportot is lenémítottam egy nappal előtte, hogy minek nekem meteo, repülünk úgyis oda, ahova mondja a feladat, mint eddig.
Na a vége az lett, hogy szokásosan tűrhető pozícióról vettem a rajtot, talán 100méterrel lehetett volna fentebb is lenni, de ez még nem volt nagy hiba. Ezúttal is kifele kellett kiszúrni az óceán felé, majd onnan visszaérve a starthely alól kitekerni, ami rutinos dolog szokott lenni. Nekem is simán ment, addig, hogy mélyen fellovagoltam az egyik gerinc felett tekerés nélkül egyenesen, majd kitekertem 900ig, de aztán hirtelen el is vesztettem az összes nyert magasságomat, pedig egy pillanattal korábban még ott voltam Levi sarkában, csak ő balra fordult én pedig jobbra egy nagy leáramlásba. Mint kiderült, ő a szél felé fordult én meg alá a rossz oldalra a terephez képest. Innentől jött a szenvedés, valahogyan másodjára már nem ment sokunk számára, miközben a mezőny jelentős része ismét felhőalapról folytatta útját a kurzuson. Addig fűrészeltem, hogy már majdnem elindultam ismét a tenger felé a következő pontra a már 3x elért 900méterről akár esélytelenül, amikor becsippant a műszer és kiírta, hogy most már tényleg mehetek kifelé újra. Annyira elfáradtam a hadakozásban mentálisan, hogy el is felejtettem, hogy még nem érintettem a külső cilindert, ahová már majd’ 20perccel korábban megérkeztem… na innentől tudtam, hogy XC üzemmód következik szokás szerint, a versenyről lemaradtam, de az nem gondoltam, hogy ennyire.
A külső pont messzebb volt picit, mint az első körben, így valamivel még alacsonyabban értem vissza a korábbi mosógépes pozícióra, mire leesett, „hogy honnan fúj a szél”. Ekkor az esélytelenek nyugalmával elkezdtem megpróbálni leküzdeni a lemosós részt alacsonyan a szembeszélben, szerencsére Rózi ehhez a tökéletes partner és sikerült is nagy nehezen 650ről a szélfútta oldalról felkapaszkodni egy nagyjából egész körön tekerhető termikkel a felhőkig újra. Innen ismét megkaptam a gólba érés lehetőségét, ráadásul láttam, hogy a sötét felhő alatt lépten nyomon tekerésznek szerte pilóták, ami bizakodásra adott okot. Azzal már nem is nagyon foglalkoztam, hogy a legelsők csapata szembe jött, miközben előttem volt még a feladat nagyja. Biztos örültek nekem, amikor tekerés közben eléjük emelkedtem, ők meg csak átrobogtak az emelésen nyélgázon mellettem jobbra-balra pár méterrel.
A következő szakasz szokás szerint jól működött magasan a felhőkkel, hiába kellett kiszúrni a víz felé, a legtöbb felhő szépen dolgozott. Sokszor találkoztunk Levi feleségével, Nouhal, aki aztán ügyesen be is ért a gólba, nem úgy, mint én. Ennek oka pedig főleg egy ismételt idióta döntés volt, amit még Max is magyarázott, hogy valószínűleg nem lesz jó taktika az alacsony felhőalap miatt. Persze én a biztos megoldás helyett nem bírtam ki, hogy ne próbáljak meg egy kreatív elgondolást és amikor a Tajina hegy feletti csöpögő esőben sikerült felhőalapra kerülni, akkor a koncentrikus 3km-es körülöttem húzódó cilindert megpróbáltam a hegy felé megérinteni, ahelyett, hogy a jól bevált hátsó felhőutat választottam volna, vagy akár a víz felőli nyílt és kifestett terepet. Nem, én a lehetetlen felé indultam el, ami az út felénél már látszott, hogy valóban nem kivitelezhető, ezért aztán a „halál-zónába” sodródtam, mert vissza ugye csak azért se megyek, az milyen már… hát hozta a formáját a hely, csak bubikkal találkoztam, tekerni nem tudtam, még pont vissza értem a Tajina hegy lábához a külső kör érintése után ismét a belsőbe, de már ez is necces volt, egy villanydrót átugrásával. A hegyen való lejtőzés nem működött, teljesen besötétedett, szinte fekete volt az ég. Alacsonyan bubik sem nagyon jöttek már, pilóta pedig a szintemen egy sem volt, csak fent magasan a felhők alatt. Talán ha egy percet várok, akkor pont oda ért volna valaki, de süllyedésben voltam, várakozásról szó sem volt, ha nem akartam valaki medencéjében végezni egyhamar, ezért elindultam szerencsét próbálni a legrosszabb terep felett, ahol leszálló se nagyon akad. Az egyik hölgy mondta, hogy ne is nézzünk le, mert ott cápák vannak, de azt is mondhatnánk, hogy láva, ami Tenerifén igaz is, csak hideg.
Eddig minden nap működött számomra ez a mindset, megoldottam végül, még ha sokszor nagyon alacsonyan is húztam el a kaktuszok, drótok meg szikla árkok felett is, de ilyen alacsonyan még sosem jártam 500méter körül. Sebaj gondoltam, az egyik „vályúban” majd kimegyek aztán majd csak találok valami gyenge mentő termiket amit szépen türelmesen végig tekerek, ahogy eddig, de nem így történt, mert egyszer csak utamat állta egy nagyfeszültségű vezeték merőlegesen a repedésre, amiben elkerülhettem a körülöttem terpeszkedő házakat. Még beugrott, hogy Zalán egyik nap egy ilyen drót alatt szállt át hasonló helyzetben, de nem tűnt túl jó ötletnek, mert alatta meg egy hídon autók jártak és nem sok hely maradt volna, ráadásul utána is akadhatott volna hasonló akadály, leszálló opciók pedig vészesen fogytak, valamint a rálátási szögem is, ezért egy pillanat alatt dönteni kellett, hogy az alattam lévő kaktuszosba szállok, vagy jobbra egy kis magaslaton lévő üres telekre. Szerencsére egész sima lett a leszállás, de meg kellett csúsztatni az ernyőt, hogy kiadja, ami aztán nem túl elegánsra sikeredett és a felém meredező vaskerítés kitört csövei sem voltak túl bizalomgerjesztők, így amikor egy fuvallat kibillentett érkezés közben az egyensúlyomból, inkább háttal estem a tárt karjaiba, nem kifordulva szemből. A „halálos döfést” kedves beülőm szivacs protektora szenvedte el helyettem és az emiatt kerítés tetejére kerülő Rózi ernyőmnek sem lett baja szerencsére. A telekről való kimászás is elég izgalmas mutatvány volt egy 3m magas kapun át, 30kg-s táskával kisebb bouldert lenyomva, az 5 méteres pillérek repedéseiben amihez még a cipőt is vissza kellett venni, de a szomszédos benzinkút legalább tökéletes pick-up pontot jelentett a visszaszállításhoz és még egy fagyira is volt időm, amíg Gergő eltérítette az egyik sofőr az irányomba – köszi ezúttal is!
Azért drukkoljatok, hogy holnap inkább újra a gólba szálljunk az utolsó versenynapon!
Day 5
Kornél a 39. helyet szerezte meg ezen a napon. A hegyen eleredt az eső, így összesen 8 pilóta ért goal-ba.
Na hát ma sem lett gól, igaz csak végül 8-an értek be – ez volt a leggyengébb kondíciójú napunk végül, pedig szerettem volna egyszer rendesen versenyben maradni a prókkal, követve az élbolyt akár alacsonyabbról is, emiatt felballasztoztam magam csumára, amitől már a rajt előtt kezdtem megszabadulni, amikor kiderült, hogy alig-alig lehet felimádkozni magunkat az alacsony 1100as alapra, ami szintén a legkevesebb volt a héten, pedig kék éggel indult a nap ezúttal is és mindenki nagyon alulbecsülte a feladat nehézségét a körülményekhez képest.
Nos, totál befelhősödött a korai start ellenére, a házi termikkel balra a sziklán még egész könnyen az alacsony felhőalapra kerültünk, de az optimális pozícióba menet már érződött, hogy nagyon gyengén szívogat az egyre sötétebb felhőtakaró, ami folyamatosan nyújtózkodik az óceán felé, teljesen eltakarva a Napot a szárazföld felett. Korábban, ha felhős is volt működött az idő szépen, de akkor a sziget peremét érte folyamatosan besugárzás vagy itt-ott mindig “kilukasztotta a fény” a felhőszőnyeget hosszabb-rövidebb időre. Már a startra való várakozás közben kilocsoltam 2 liter ballasztot, mert szinte csak nullázni bírtam ott, ahol felettem mindenki minimálisan de emelkedett, aztán sikerült nekem is melléjük tekerni. A kinti pont után menekültünk vissza a hegyekre tekerni, na meg a következő pontokat érinteni és sikerült a mezőny közepével együtt maradni, szokásosan Levihez mértem magam, együtt tekertünk felhőalapra ezúttal is, pedig ő egy kis csapat élén másik irányból támadta a rajtvonalat, de hamar egyesültek a rajok.
Megnyugtatóan jól tartott aztán a sötét felhő, de senki sem sietett, mindenki takarékoskodott a nehezen megszerzett magassággal, majd elkezdett szemerkélni az eső és a kurzuson haladva egyre sűrűbben esett. Vicces volt, hogy pont felszállítás közben erről beszélgettünk a magyar csapattal a buszban, hogy mennyi eső az, ami még nem para – na hát ezúttal nem a pár perces időtartamról volt szó, hanem kb. 20-ról és erősödő tendenciáról. Azt gondoltam, hogy lefújják mindjárt, fel is tekertem a hangerőt a rádión, hogy ne maradjak le a tájékoztatásról, de csak az egyik pilóta szólt bele, hogy rohadtul esik az eső – más nem hangzott el, így mentünk tovább, már akik nem adták fel és fent tudtak maradni a hegyen, mivel sokan alacsonyra kerültek a starthely alatt, de onnan már csak nagyon keservesen tudtunk páran vissza varacskolni az esőben, miközben hunyorogva azon tűnődtem, hogy vajon mennyire ázhatott meg az ernyő és közben letöröltem a napszemüvegről az esőcseppeket, hogy kilássak. 900 méterre sikerült kb felkúszni, aztán elindultam a kedvenc halál zónánk felé a sötétben, gondoltam úgyis mindenki lerohad hamarosan ha nem is fújják le ezek a vagány kanárijók. Inenntől kezdve sokunk számára a szokásos kínlódás közbeni lesodródás következett, de páran találtak olyan buborékokat, amivel nagy nehezen fent tudtak maradni a felhők alatt. Páran a közelben szenvedők közül összeverődtünk és egy nagy tekerő sirályraj felé vettük az irányt az óceán felé. Jó sokan voltak a madarak, többszázan lehettek és szépen festették a bubijukat de épp, ahogy alájuk értünk tovább álltak, mint a prók, akik nem akarják, hogy utolérjék őket, csak most a termik ért épp véget, így nem volt maradásunk. Ki-ki indult valami gondolattól vezérelve tovább, volt aki ment egyenesen a part fele, mert látszódtak keresgélő pilóták, de én próbáltam tartani a magasságom, mert tudtam, hogy kifele menet egyre kisebb a tekerhető termik esélye meg mintha a távolban északnyugat fele elkezdett volna kisütni a nap és ha nem is volt reális, hogy elérem, onnan sodródott a szél és szép golfpályák is útba estek, úgyhogy arra mentem tovább, enyhén közelítve a pont fele is amúgy, ami a hegyen volt abban az irányban és úgy tűnt, hogy maradtak páran a jobbak közül akik kitartanak.
Egy helyen megálltam még egy pár percet küzdeni a buborékokkal, amikor utolért Damien is, az egyik francia pilóta, akivel még a tavalyi görög nemzetin ismerkedtünk meg, de ketten se mentünk sokra ezúttal, pedig nagyon tapasztalt és ügyesen repül az XS-es Enzojával. Ilyen alacsonyan még nem jártam ezen a részen, elhagytam már a tegnapi benzinkutas leszállóm magasságát is. Gondoltam, kicsit felfedezek, legalább a partig kicsúszom és fürdök egyet vagy biztos gyorsan visszaszállítanak, hisz tele lesz a környék vészleszálló deszantossal, de végül két hatalmas banánfarm közé szorultam, alattam egy part felé tartó mély vízmosással, amit követve gondoltam elérhetem majd a strandot legalább, de ismét egy nagy villanyvezeték állta utamat ezért gyorsan kinéztem a kaktuszos fennsík közepén egy kopárabb vészleszállót és ott is teremtem, mielőtt olyan alacsonyra kerülök, hogy „vakon” kelljen tovább repülnöm leszállók hiányában. Később kiderült, hogy a villanyvezeték egy ponton lemegy a golfpályák alá, így kikerülhettem volna, de egyáltalán nem érte meg a kockázatot a mutatvány, főleg nem a verseny legutolsó pillanatában egy ilyen napon, ezért boldogan szálltam le egyben Rózival utoljára a Tenerife XPO-n aznap 39. helyen. Felettem elsiklott néhány nagykártya pakolás közben, de ők sem kaptak számottevően több pontot, Maxime is talán 50-el. Nyolcan viszont igen kitartóak voltak és sikerült végül a verseny legnehezebb feladatát is megrepülniük még ha nem is túl gyorsan, de egész szép pontszámokat bezsebelve 700 pont körül, ami aztán befolyásolta a végeredményt is. Jól mutatja Michal Gierlach lengyel válogatott és X-Alps ernyős legenda példája, hogy mennyire számít a türelem és kitartás a repülésben, így ő aznap sem adta fel és majd másfél órával az első célba érő után 8. helyen lett utolsó befutó.
Összességében nagyon izgalmas versenyt zártunk ezen a különleges helyen, talán sokak meglepetésére. Jelentős része a mezőnynek először repült itt még a top-top pilóták közül is, így a világbajnok Maxime Pinot is ennek ellenére nyerte sorra a napokat és az egész elő-világkupa rendezvényt Adejében. A viszonylag pici játszótér ellenére folyamatos koncentrációt igénylő kihívások elé állítottak bennünket a szervezők és változatos kondíciók mellett küzdhettünk, a magas pilótaszínvonalról nem is beszélve! Önmagában ez az élmény hatalmas volt, hogy sokszoros válogatottakkal, élő legendákkal találkozhattunk és tanulhattunk tőlük, majd együtt örömködve a leszállóban beszélgethettünk az élményeinkről. Szuper volt az is, hogy egy összetartó kis magyar csapat képviselte hazánkat a többi nemzet között, barátokkal, családtagokkal körbevéve, megtámogatva. Gyakran együtt utaztunk a starthelyre valamint közös programokkal vezettük le a versenyzés mentális kihívásait. Deák Tomival pedig hódolhattam a másik közös régi szerelmünknek, a kájtszörfözésnek is a verseny előtti és utáni napon a méltán híres El Medanoi partszakaszon. Nagyon érdekes, és picit nehezen emészthető jelenség hogy a sziget szélein tomboló 30 csomós ÉK-i szörfös szél ellenére a 3718 méteres Teide csúcs mögötti szélárnyékban vígan repülhettünk minden nap siklóernyővel. Amikor közel kerültem a szélárnyék északi széléhez Los Gigantesnél, akkor azért durva látványt nyújtottak a tőlem 3 km-re szembe rohanó felhők, ahogy említettem – szóval kaland akadt bőven és szerencsére sikerült ép bőrrel és felszereléssel megúszni, néhány karcolást leszámítva. Biztos, hogy szívesen visszamennék a szigetre, főleg az európai repülős téliszünet idején, ezért már be is regisztráltam a jövő évi versenyre, gyertek Ti is, nem bánjátok meg!
UI: összesítettben 61.lettem, kb. 10 CCC riválist megelőzve ebben a nívós mezőnyben, aminek nagyon örülök – legközelebb pedig igyekszem nem elkövetni a mostani hibákat.
