El se kezdtem 2019-ben igazán a siklóernyőzést, csak egy „A” vizsgát tettem, de lássuk hogy jutottam Tauchoról az Odvas-hegyre (hát, nem gyalog).
Tanfolyam 2019-ben
2019 márciusában Feil Kornélt és Ervint megfűztem, hogy a kitesurf / windsurf mellett kezdjünk el siklóernyőzni, hogy ha nem fúj a szél, akkor is legyen mit csinálni. A repülési kedvhez nagyban hozzátett egy 2018-as ejtőernyős tandemugrás.
A Déli pályaudvar közelében laktam és azt vártam a siklóernyőzéstől, hogy a közelben is lehet majd csinálni, nem kell mindig Balatonig / Velencei-tóig menni egy kis izgalomért. Hiszen elég munka után kiugrani a HHH-ra robogóval, és meglehet a napi adrenalin fröccs.
Az Airborne-hoz jelentkeztünk Zaránd javasata alapján. Rónával szerintem nagyon jól jártunk, hihetetlen mennyi energiát és lelkesedést tesz a tanulók képzésébe.
Az ernyő kezelése mindhármunknak nagyon jól ment elsőre, én már ~5 éve kitesurföztem ekkor, ami előnyömre vált. Kornélék egyből sokkal fanatikusabbak lettek mint én, ők rendszeresen kijártak hétköznap is repülni a tanfolyamos cuccokkal. Hamar átestek a fára szálláson is, és meg is vették az első felszerelésüket. Habár a tanfolyam vége felé én is egyszer fennakadtam egyik hétköznap délután Újlakin egy fára, nekem a fókusz közben maradt inkább a kiteozáson. Ha Óbudán jót lehetett repülni, de a Nyéki-tavon meg kiteozni, akkor én biztos, hogy utóbbit választottam, mivel abban az évben volt Kitesurf OB, amire épp nagyban készültem.
Az esti elméleti képzések közül is néhányat csak felvételről hallgattam vissza. Nagyobb fókuszom volt a Software as a Service vállalkozásunk felskálázásán. Összességében pedig úgy ítéltem, hogy nem jár kevesebb időveszteséggel ez a sport mint a kitesurf. Ugyan néhány felszálló egész közel van, de elég sok a „baszakodás”. Én azt láttam, hogy mindenki ráér a felszállóban szendvicset enni, meg megvárni, hogy lesz-e „esti gyogyi”. Nekem akkoriban ez elképzelhetetlen volt. Még a tanfolyam második felében Óbudán 70 perces repülés után is azt kérdeztem Beától, hogy akkor hova megyünk most edzeni valamit, mert, hogy én el nem fáradtam. Az meg ha kimentünk Csolnokra és végül nem sikerült értelmeset repülni a kondíciók hiánya miatt, az egyenesen fusztrált, arra gondoltam, hogy micsoda idővesztegetés.
Mérlegelés után úgy döntöttem, hogy nem jó irányba vinne ha vennék egy saját felszerelést a tanfolyam után. Meglenne a kényszer, hogy menni kéne repülni, elvenné a fókuszt a melótól és a kite-tól. Nem beszélve arról, hogy októberre vártuk fiam érkezését.
5 és fél év kihagyás
A következő 5 és fél évben sem voltam különösen rákattanva a siklóernyőzésre:
- Kornél eredményeit azért szemmel követtem.
- Ezen kívül a Flare Moustache megjelenése kicsit felkeltette az érdeklődésemet, habár dűnézés helyett biztos a kiteozást választanám.
- És még talán a @partytillimpact videói voltak rám hatással.
Meghálálta magát, hogy nem lett saját ernyőm. Az éves üzleti célokat mind az 5 évben sikerült elérnünk, a kitesurf-ben pedig sikerült újabb szintre lépnem: Formula Kite olimpiai osztályban versenyeztem a világ legjobbjaival, és az olimpiai kvótáért küzdhettem.
Kite-on túl valami
A repülés egyáltalán nem hiányzott viszont 2023-ban már nem indultam a Formula Kite VB-n, így a kite mellett gondoltam ideje valamit újítani, így végül év végén egy AIDA2 Freediving tanfolyamon vettem részt, ahol megtetszett ez a sport. 20 méter mélységig jutottam néhány edzést követően. Végül extrém sokat nem nyomtam ezt a sportot, mert első sorban Tenerifén volt lehetőségem űzni a sportot, ahol meg állandóan jó szelek fújtak délen, a free diving club pedig északon volt. A jó szelek hatására újra a Kitesurf Big Air kezdett érdekelni.
Az újrakezdés gondolata
Tudtam, hogy 2024/2025 telén is sok időt fogok Tenerifén tölteni. Decemberben többször előfordul, hogy El Medano-ban egyáltalán nincs, vagy csak gyenge a szél, így számítottam rá, hogy a karácsonyi céges nagy leállásnál annak ellenére, hogy az átlagosnál több időm lesz, nem fogok tudni ugrásokat gyakorolni.
Ezzel együtt történt, hogy hétvégente, amikor Fanabé Beach vagy Adeje felé mászkáltam fiammal mindig láttam, hogy a siklóernyősök a fejünk felett szállnak. Megláttam a lehetőséget, hogy itt Tenerifén talán nem olyan baszakodós a sport mint otthon. A Teide-nek köszönhetően van magasstart a közelben, az időjárás kedvező, és saját szememmel láttam, hogy a siklóernyősök szinte minden nap repülnek.
Ekkor elővettem korábban megszerzett tudásomat és az internetet: lekutattam, hogy mik a lehetőségek Tenerifén. Repült napok számában nagyon csábító volt, az egyetlen negatívum csak az volt, hogy El Medeno közelében CTR van a reptér miatt, így ha repülni szeretnék, akkor legalább 25 percet kell autóznom.
Felszerelés vásárlás
A végső döntés karácsony előtt született meg. Úgy voltam vele, hogy ha csak és kizárólag a karácsonyi céges leállásban repülök majd, akkor is már megérte nekem ez a kaland.
Kornélt és Kómár Zolit gyorsan meginterjúztattam az ernyő javaslatokról. Hamar egy mid-B, high-B ernyő került szóba. Az előző években nagyon sokat mentem foil kiteokkal a formula kite felkészülés során, így egyre jobban éreztem a légcellás ernyőket, nem féltem a választástól.
A választás egy Skywalk Arak2-re esett. Kite-ban is sok Flysurfer ernyőm van, szeretem őket, így a szimpátia már megvolt a cég felé. Indián (Blauman Attila) pedig gyorsan be tudta szerezni az ernyőt a kívánt méretben és színben.
Felkészülés
Itthon már nem voltak kupolázásra megfelelő idők, így azon kívül, hogy a Jenes Győző féle videókat végigpörgettem, hogy egyáltalán felelevenítsem, hogy hogy kell összerakni a felszerelést, nem sok felkészülést csináltam.
Tenerifére érkezve mindenképpen akartam kicsit ismerkedni az ernyővel. Kis dombokat nem igazán találtam, és nem is volt kedvem a szép új ernyőt a poros földön ráncigálni.
A kupolázást viszont must-have-nek éreztem. Meg is találtam a „tökéletes” helyszínt: a szigeten délen több városban is vannk golf pályák. Némelyiknél még csak körbe sincsenek kerítve, be lehet menni bámészkodni. A golf pálya gyepe pedig tökéletesen megkíméli az új ernyőmet. Így naplemente előtt, amikor az utolsó „T time”-ot foglaló golfosok is körbeértek, akkor kupoláztam 2-3 este is.
Extrém sok időm nem volt, mert a golfosok már egész sötétben hagyták abba a sportot, én pedig addig nyomtam a kupolázást, amíg már tényleg nem láttam semmit. Egyszer-egyszer előfordult, hogy úgy tűnt, hogy már nincs senki a pályán, aztán egy golfkocsival látszólat késésben lévő páros megérkezett, kirakták a golflabdát és már ütöttek is a fejem felett, nem mondom, hogy a legbiztonságosabb érzésem volt, de végülis én voltam rossz helyen.
A ~1.5 óra kupolázáson kívül a startot vizualizálgattam sokat.
Taucho
Már az újrakezdés döntésének meghozatala előtt kinéztem, hogy Taucho lesz a hely ahova első sorban járok majd. A 850 méteren lévő starthelyre többen is szállítanak fel, kocsival 25 percre található a HQ-tól, és a leszálló körül lévő beach-ekre szeretünk fiammal kijárni homokozni.
A starthely megvan szépen csinálva, le vannak terítve műfüves szőnyegek, így elég biztonságosan lehet onnan startolni. Rengeteg tandemes is startol onnan.
1. repülés
A 3. kupolázós session után egyik nap úgy ébredtem, hogy ideje repülni is. Befizettem a 10 EUR-ós felszállítás díját, a sofőrtől (aki szintén szokott repülni) meghallgattam egy rövid briefet, bár sok újdonságot nem hallottam, mivel igényes kutatást csináltam. Megnéztem fentről a leszállót és az összes vészleszállót is. Azt véletlenül sem árultam el senkinek, hogy öt és fél éve nem repültem, és a papírjaim is lejártak.
Fentről lenézve rendesen kezdett dolgozni az adrenalin bennem, örültem volna egy Fedémes szerű kis lejtőnek, hogy elsőre ott próbálhassam ki újra a siklás érzését. Másik oldalt viszont nagyon izgatott voltam, tudtam, hogy fel vagyok készülve, ráadásul végre először úgy repülök, hogy már mentőernyőm is van.
A motyót összeszereltem, ellenőriztem mindent kétszer, sok időt nem vesztegettem, mert tudtam, hogy a család vár rám a beach-en.
Beálltam a sorba, néhány tandemest elengedtem, aztán már terítettem is az ernyőt a starthelyen.
Csekkoltam a karabínereket még egyszer, a szélzsákot, és az egyik tandemes cég vezetőjének arcát. Miután mindent rendben találtam, felemeltem az ernyőt a legnagyobb magabiztossággal, léptem 3-4-et, és már el is emelkedtem.
Ami ez után következett azt sosem fogom elfeljteni. Említettem, hogy nagyon sokat vizualizáltam a kupolázást és a startot. Ezek hibátlanul mentek is, viszont magának a repülésnek a részleteibe már annyira nem merültem el.
Nagyon más az, amikor a tanfolyamon szépen lassan felépítettük a repülést néhány másodperces, tízmásodperces, majd néhány perces repülésekkel. Anno emlékszem, hogy a felszerelést már nagyon éreztem, igazából a kondíciók hiányoztak csak, alig vártam, hogy nagyot repüljek. Mire pedig először kifogtunk a tanfolyamon egy fullos napot, már minden rutinból ment. Itt most a kondíciók tökéletesek voltak, de az idegrendszerem még nem állt teljesen készen.
Ugyan a Jenes Győző féle videóknak köszönhetően nem felejtettem el, hogy a kanyarodásnál nem elég csak a fékeket húzni, hanem a testsúlyt is át kell helyezni, de azért ez a kihagyás után elsőre még nem ment olyan rutin módon. Emiatt nagyon hamar eltávolodtam a hegytől és pillanatok alatt ~100 méter magasan voltam, ami tovább rontotta az agreszívabb manőverezési hajlandóságomat, ezáltal még kijjebb repülem a hegytől, kb. GND 320m-re.
A másik izgalmat az adta, hogy szokatlan nagynak éreztem a tempót, talán a B-s ernyő is gyorsabb volt mint anno a tanfolyamos ernyők, de azért volt erősebb szél is, ami a kupolát enyhén rángatta. Utólag azt mondom, hogy az égvilágon semmi para nem volt benne, viszont a race kiteoknál ahhoz szoktam, hogy ha hasonló remegést kezdek tapasztalni a zsinórokon keresztül, akkor frontstall esélye áll fent. Ez nem segítette a magabiztosságomat a levegőben.
A legparább pontja a repülésnek az volt, amikor a hegy emléséből teljesen kiértem, a síkabb vidék felett voltam. Ekkor még egy kisebb 1.2-es termik is megemelt. Épp az autópálya felett repültem át, kapaszkodtam a zsinórokba, és végignéztem, hogy tőlem néhány száz méterre felszáll egy helikopter. Néha néha ellenőriztem, hogy megvan még a mentőernyőm, és felváltva azon gondolkodtam, hogy „ezt imádom”, és hogy „ez azért most sok”.
Mikor kiértem az emelésből, akkor megszűnt a frontstall-tól való félelmem, viszont az izgalmak közepette nem találtam a kinézett leszállót, de valahogy éreztem is, hogy az erős szembeszélben és a pillanatnyi magasságom alapján az elérhetetlen.
Hamar elveszítettem a maradék magasságom is, így az út mellett található kietlen földet néztem ki leszállónak. Néhány kört leírtam a levegőben, hogy a kaktuszok között található simább terület felé behelyezkedjek, és egy elég sima landolással ért véget a jóval hosszabbnak tűnő, de valójában csak 9 perces (3.8 km-es) első repülésem. Az is teljesen szokatlan volt még, hogy mennyi süllyedéssel mekkora utat tudok megtenni, hiszen nem volt a napi rutinomban.
Viszonylag simán összepakoltam a porosabb talajon, nem lett minden atom koszos. Fogtam egy közösségi rollert, lementem a partra, és megmártóztam az óceánban. Akkor éreztem, hogy élek igazán.
Délután El Medano-ban kis ernyős szél volt, de az idegrendszerem úgy elfáradt, hogy én is inkább pihenőbb üzemmódra váltottam, kihagytam az aznapi kitozást. Egyeztettem Kornéllal tanácsokért. Valamint megkezdtem a repülés többi részének a vizualizálását is.
2. repülés
Az első repülés után pár napig nem volt karácsony miatt felszállítás a starthelyre, így maradt a kite a szeles napokon, esténként pedig már a manőverezést gyakoroltam fejben, illetve azt kalkuláltam ki, hogy nagyjából mekkora AMSL-en (tenger feletti magasság) kéne elhagyni a hegy emelését, hogy kiérjek a tervezett leszállóhoz.
A második repülésre pittyegős variót is szereztem magamnak, gondoltam, hogy ezen ne múljon semmi. A variót a sofőrtől vettem át. Kérdezte, hogy otthon maradt az enyém? Mire mondtam, hogy eddig anélkül repültem. A furgonban hátul volt egy magyar srác (Jenő), aki meg is kérdezte, hogy eddig hogy repültem a varió nélkül. Mire én mondtam, hogy eddig csak lejtőszeleztem (ez igaz is volt a 6 évvel azelőtti tanfolyamos repülésekre). Jenő készített egy rövid videót a startomról is.
Ezen a napon elég nyugatias szelet fogtunk ki, így hamar nívó alá kerültem, viszont egész sokáig tudtam egerészni az egyik kisebb sziklafal előtt. Rendszeresek voltak a kisebb magasságnyerések, miközben egész szűk fordulókat írtam le. Ekkor már teljesen élveztem a repülést, és nem is akartam otthagyni a hegy emelését.
Végül 150 méterrel alacsonyabban hagytam ott a hegyet, mint ahogy eredetileg kalkuláltam, cserébe jóval tovább szokhattam a manőverezést. Sikerült kb. 30 percet a levegőben maradnom (beszéltem WhatsApp-on Jenővel, ő is 50 percet tudott csak repülni, szerinte sem volt túl jó nap)
400 méteres tengerszint feletti magasságon indultam csak el a leszállóig, az autópálya felett pedig 318 méteren voltam (kalkuláció szerint legalább 450-en kellett volna lennem)
Az autópálya utáni szakaszon már lankásabb a lejtő, így egyre jobban közeledtem a talajhoz, miközben a tervezett leszálló felé közeledtem.
Folyamatosan a golf pálya felett repültem, az elég biztonságos vészleszállónak tűnt. Végül annak a gyepén szálltam le szerencsésen. Ami hihetetlen volt, hogy leszállás után fél percen belül bekapcsoltak egy automata locsolót, aminek a vizéből kaptam is egy keveset. Az ernyő szerencsére gyorsan megszáradt, elpakoltam és ismét egy óceáni fürdéssel nyugtáztam a repülést. Ezúttal már idegrendszeri fáradtság nem volt, szimplán csak hiányérzet, hogy rosszabb napot fogtam ki, és nem sikerült eljutnom a leszállóig.
3. repülés – minden kiadta
A harmadik repülésre szilveszer után került sor. Eddigre már rutinosan érkeztem a starthelyre és egy elég jó napot sikerült kifognom. Start után mindenki erősen balra vette az irányt és a szikla szirtek közt a legtöbben bőven nívó fölé tekertek.
Nekem is sikerült egyből követnem a többieket, volt akivel együtt tudtam tekerni, és végre én is ~1km-es magasságból csodálhattam a tájat.
Kb. 50 percig manőverezgettem egy részen, ahol szerintem a sziklák közt gyakoriak voltak a termikelszakadások. Messzebb nem merészkedtem, a napi goalom az volt, hogy a leszállóba jussak el, szerettem volna egy olyan repülést, ahol leszállás után szinte egyből megmártózhatok az oceánban.
50 perc után is csak azért hagytam ott a hegyet, mert enyhén felkavarodott a gyomrom. Kint a sikabb rész felett a rosszullét elmúlt, és végre 100%-ban tudtam élvezni a szabadságot. Végre arra mentem amerre akartam, tudtam, hogy a leszállót simán el fogom érni.
A hosszú egyenes részen kipróbáltam a gyorsítót, fülcsukást és a kettő kombinációját is. A levegőből pedig a családdal tudtam már rádiózni, miközben ők is láttak engem. Végül pedig a tervezett füves leszállóba sikerült landolnom, összesen 26 km repülés után.
Búcsú Tenerifétől
Ezt követően még kettőt repültem Taucho-ról. Sikerült megint egy gyengébb napot kifognom, ahol senki nem repült nagyot, de sikerült egy minden addiginál nagyobbat is mennem. Az első olyan repülésem volt, aminél a kezem fázott a magasban.
Hazautazáskor jött a döntés, hogy mi legyen a felszereléssel, kint hagyjam a HQ-ban, vagy hazahozzam. De abszolút érdekelt, hogy itthon is repüljek vele, így végül hazavittem.
Érdekesség, hogy a poggyászom (2×32 kg-os board bag) elkeveredett és csak 2 nappal később érkezett Budapestre. Volt benne sport cucc bőven: teljes siklóernyős felszerlés, hydrofoil kitedeszka, 3 high performance Aluula technológiás kite ernyő, hullámsurf deszka, freediving felszerelés. Abban a 36 órában, amíg csak reménykedtem, hogy megjön a cuccom, azon gondolkodtam, hogy ha nem jön meg, mit kell majd újra beszereznem. A siklóernyő nem került fel a listára. Nagyon sajnáltam volna ha eltűnik, és így ér véget az újrakezdés, de messze nem alakult még ki a szerelem a kitehoz képest.
Papírozás
Szegtem már meg a szabályokat itt-ott az életben, de a legális papírok nélkül repülés folyamatosan gátat okozott bennem, így gyorsan elintéztem itthon a rep-orvosit, a vizsga megújítását, meg az ernyő papírozását.
Csolnok túl erős szél
Amikor megvolt minden papír, alig vártam hogy a tavaszi melegedésben itthon repülhessek. Nagy távokat nem akartam még autózni, így Csolnok, Orond, Óbuda, Újlaki, Vértesszőlős került szóba.
Egyik délután amikor jót írt Csolnokra kimentem. Viszonylag kevesen voltak, mert erős szelet írt. Mivel senki nem repült, mindenki csak várt a gyengülésre, nekem sem volt még kész mindren papír, én sem mertem repülni. 1-2 hétre rá megtapasztaltam hasonló erősségű szelet, akkor már simán el mertem volna startolni, de újoncként még nem akartam elstartolni a tapasztaltabbnak tűnő, óvatosabb pilóták mellett.
Az esti gyengülés előtt pedig nekem már dolgom volt Budapesten.
Odvas-hegy
Az izgalom már nagy volt, mert koratavasszal még ritkán volt jó repülős idő amikor ráértem. A korábbi Csolnokon meghiúsult repülés érzését pedig csak erősítette, hogy Kornélék azon a délután az Odvas-hegyen végeztek szezon eleji gyakorlatozást, és meglepően magasra ki tudtak emelkedni.
Odvas hegy amúgy is vonzott, mert közel lakok hozzá, ismerem a környéket. De a tanfolyamos időszakból hallottam, hogy illegális a felszálló, meg hogy nincs leszálló.
Egyik péntek délután aztán pont jó volt az irány az Odvas-hegyre, nekem pedig már nem volt időm messzebb autózni, így gondoltam kinézek oda.
Nem is tudom mi volt a pontos koncepció, elég erős termikek voltak, kobrával lehetett csak felvenni az ernyőt. Úgy indult, hogy csak a startot gyakorolgatom, meg a kifordulásokat, de az egyik emelést annyira éreztem, hogy el is szálltam. Szerencsére jól tudtam alkalmazkodni a körülményekhez, sikerültek a szűk fordulók, és vissza tudtam szállni többször is a csúcsra.
Utólag belegondolva, hogy 6 év után ez volt az első repülésem itthon. A tanfolyam óta pedig mindössze 146 percet repültem a Teide-n, csoda, hogy nem szálltam be az egyik kertbe.
Folytatás: Orond, Csolnok
Ezt követően főleg Orondra és Csolnokra mentem. Kb. 50%-os volt a jó repülések aránya. Az esetek felében gondtalanul tudtam lejtőzni (főleg esti session-ökre jártam ki, így a nagy távrepülések nem játszottak), a másik felében pedig rossz kondíciókat fogtam ki.
Amit kiemelnék, hogy egyik alkalommal Orondon olyan erős szélben staroltam el, hogy egy helyben álltam a levegőben.
Óbuda a 2 Feil-lel
A tavaszi session-ök csúcsa egy szombat délutáni Óbuda volt. Egy olyan nap, amire nem volt jó a meteo, emiatt tömeg sem volt. Mi viszont deélután, amikor kisütött a nap pont ráértünk, így Ervinnel és Kornéllal kimentünk.
Gyorsan elstartoltunk és örömünkre tartott nagyon az ÉK-i szél. Egész jól ki tudtunk menni oldalra, sokat segített, hogy velük repültem, így egyből tudtam a határokat feszegetni, nagyon jól mutatták, hogy meddig lehet elmenni. Kornéllal előre is kitörtünk egészen, ő mondta nekem, hogy milyen magasságnál forduljak vissza azonnal. Épp a hegy emelésének alsó részéhez értem vissza. Magamtól nem tudtam volna ilyen jól feszegetni a határokat.
Amióta Kornél átállt a kite-ról szinte teljesen siklóernyőre, kevesebbet sportoltunk együtt. Az AEndorphin-os szellem még tart, szoktunk együtt szülinapozni, sok közösségi eseményen veszünk együtt részt, néha azért kiteoztunk is együtt. De ez a pillanat mágikus volt, azt hiszem ez eddigi siklóernyős kalandjaim csúcspontja. Valószínűleg anno a tanfolyamon is ez volt a vízió, hogy együtt fogunk repülni, de aztán a szél kicsit más irányba sodort minket.
Kornél azt is megmutatta, hogy Óbudán hol érdemes leszállni, ha a visszaszállást nem akarjuk kockáztatni, de nem akarunk nagyot túrázni. Sokak szerint ez a manőver korai lehet ~4 óra repülés után, de ennyi kiteos ernyőkezelés után egy picit sem éreztem parának. Azóta pedig Csolnokon is bátran merek a hegy mögötti leszállóban landolni.
Tervek, folytatás
Ahogy érkezett a nyár, egyre többször fújt jó szél, így a siklóernyő nem volt agyon használva. Néha néha repültem egy esti session-t. Az a nagy szerelem továbbra sem alakult ki, mint a kite-tal, első sorban a fizikai terhelést hiányolom belőle, a sok vonatozást pedig még nem érzem magamban, így a távrepülés egyelőre nem opció nálam. Hosszabb szélmentes időszakokon szokott adrenalint vinni a napjaimba.
A Balaton átrepülése azért szerepel a bakancslistán, főleg most a Kékszalag kite-tal való teljesítése után. Anno Fonyódról néztem, ahogy Kornél először átrepülte, jó bulinak tűnik.
Első sorban a Teide-s repüléseket várom újra. Lehet ez lustaság, vagy a kitartás hiánya, de valahogy nem érzem még mindig, hogy itthon a 4-500 méteres starthelyeken várjam a csodát.
Remélem ha több rutint összeszedek, akkor azért egyszer-egyszer egy nagyobb távot is láthattok majd tőlem.