Feil Kornél jelenleg a Vorarlberg-en tartott Staufen Cup-on tartózkodik. A versenyt Kornél összefoglalta:
Tetszik a szervezők fenntartható hozzáállása nagyon, ami több szempontból is megmutatkozik. Eleve elintézték, hogy lehessen a bezaui felvonó parkolójában lakóautózni fillérekért, ami nagy királyság, mivel Ausztriában tilos az ilyesmi. A négy napos verseny nevezési díja csak 160+25 eur volt, amiből a 25 csak akkor kell kifizetni, ha nincs saját trackered (nekünk nincs, de már lassan vehettem volna egyet a sok bérlés árán), ami magába foglalja a felvonót, a napközbeni kajacsomagot és a visszaszállítást is, bár ezúttal ismét egy érdekesség állt elő: tömegközlekedéssel történik egyénileg a visszaszállítás, amihez kaptunk egy 4 napos elektronikus jegyet. Továbbá a HQ-nál a nap végén közös kajálást is szerveztek nagyon kedvező áron, feldobva a jamboree hangulatot. Ja és egy 10 eurós beváltható kupont is kaptunk, amiből kijön egy vacsi sörrel, ráadásul mindenki magának rakhatja össze a hambit is, így sikerült a képen is látható “herkentyűburger” 😃 de kaptam még utána grillezett ananászkarikát sült hússal is ajándékba. A helyszín csodálatos, a felvonó fenti állomása is meseszép, a kilátás pazar. Ott tartják az eligazításokat és egy kis sétával elérhető a starthely, ami picit trükkös, mert egy fekete sípálya teteje, bokáig érő hóval – legalábbis az északi irányra, a déli oldalakon már nagyjából elolvadt a hó.
Az első feladat – nehéz kezdés
Na akkor a tegnapi feladatra visszatérve: későn indult a nap, reggel még felhőben voltunk félig a felső állomáson, de a briefing közben már kékellt az ég és szépen fejlődtek körülöttünk a felhők. Furcsa és szép élmény volt így az üvegpanorámás helyiségből nézve, majd a tetőről is megcsodáltuk a kilátást.
Egy viszonylag egyszerű 2x oda-vissza feladatnak látszott 84 km hosszan, csakhogy a felhőalap eléggé alacsonynak tűnt…
Már a starthelyre felmenet fogadott a hóhelyzet bennünket, jól jött az új terepfutó cipőm, volt ahol “halszálkázni” kellett a 30 kg-s batyuval. Érdekes az is, hogy itt még csak most indul a tavasz, legalábbis a növényeket illetően. Egy hónapja a lijaki versenyen álltak így a kis krókuszok, mint itt 1700-on.
Na és akkor a starthely: délig a termikek dominálnak délről, de aztán elindul az északias áramlás a Bodensee-lapály felől, így mindenki a sípályára kezdett teríteni a 14:00-ás rajthoz. Viszonylag későn startoltam, mivel azt láttam, hogy mindenhol küzdenek, nem egyértelmű a kiemelkedés, így csak 30 percem maradt pozícióba kerülni, ami viszonylag kevés, 40-50 p ideális, de van aki 1-1,5 h-val korábban is levegőbe kerül, ha a helyzet engedi. Eleinte nekem nagyon fárasztó volt 120 pilótát huzamosabb ideig kerülgetni a startcilinderben, de gyakorlattal javul a helyzet.
Na szóval elstartoltam viszonylag simán szerencsére, pedig picit tartottam a havas menettől, ilyenben sem volt részem, de működött. A felvonóhoz közel sikerült kiemelkedni a felhőpamacsokig, amik nagyon alacsonyan voltak még mindig, 1900 méteren. Aztán megláttam, hogy többen a déli oldalon magasabban vannak jócskán, de hatalmas felhő állta útjukat, lett volna még 10 percem oda menni, de elég sokan az északi oldalt választották, így maradtam én is, hátha a gerinc mentén a felhők alatt majd szépen boldogulunk.
Sajnos nem jött be a számításunk, hiába törtünk az élre eleinte, végig árnyékban mentünk az első fordulópontig, ahol tömegesen szálltak le az északi pilóták. Nekem sikerült kb. talaj +200-ról menteni és újra feltekerni 1600-ig egy kis 8 fős bollyal, de nem mentünk sokra vele, szépen beleálltunk a hegyoldalba az enyhe eny-i szembeszélben. Kinéztem pedig egy napsütötte foltot, amit teljesen letérve a kurzusról elértem volna, de semmi helyismerettel nem kockáztattam, a nagyhegyi repülés nekem szinte teljesen idegen, és érheti az embert sok meglepetés a szelek miatt…
Idén alig kerültem a levegőbe, és az is már legalább egy hónapja volt, picit aggódtam is, hogy mi lesz velem a vad tavasz közepén a legpengébb ernyőmmel, de szerencsére hamar felvettem a ritmust, bemelegítésnek pedig tökéletes volt ez az egy óra girhelés. Mázlim volt a leszállóval, mert azt hittem, hogy estére érek le a hegyről, de helyette pont a fasor mögött egy sícentrum várt buszfordulóval és a többi hasonlóan járt pilótával, miközben a mezőny fele vígan repült felettünk az “űrben”.
Kirándulásnak is tökéletes hely Bregenz környéke, gyönyörű zöld alpesi legelők, erdők, hatalmas faházak mindenütt. A tehenek májusig még otthon laknak, de ott is készítik a sajtot, a települések telis-tele háztáji termékek önkiszolgáló becsületkasszás boxaival, így a tejtermékeket, tojást érdemes innen beszerezni, csak fontos, hogy pontosan kell bedobni az árát, visszajáró nincs. Amúgy a busszal pikk-pakk haza jutottam, a QR kódot el sem kérte a bácsi, itt mindenre azt mondják: “Passt.” 🙂
Ati és Szilárd ügyesebbek voltak, beértek a gólba és a házunk melletti leszállóban landoltak, így mire haza baktattam, már a teraszról integettek. Ati amúgy vezette is a futamot, csak aztán egy technikai hiba miatt nem kapta meg a teljes pontszámot… összetett dolog ez a siklóernyős versenyzés, nem elég jól repülni tudni. 😃
Hatra el is készültek a szervezők a piknikkel, így együtt vacsoráztunk a többiekkel, ami után mozdulni se bírtam, így 9-kor már el is aludtam, ami nagyon jól esett az elmúlt pörgős otthoni időszak után.
Második nap – erős feladat
Péntek kora reggel arra ébredtem, hogy valaki légkalapál, de aztán kiderült, hogy csak a szomszéd paraszt bácsi kb. 100 éves traktora nem indul. 😃
A kiadós közös magyar reggeli a DeákTomi-féle omlett recept alapján készült, és jól sikerült, azt mondták a többiek is, így elégedetten indultunk a felvonó lenti állomása felé a ragyogó reggeli napsütésben. Az első, 9 órai gondola pont tele lett, így az orrunk előtt csukták be az ajtót, de bőven időben voltunk, 15 perccel később pedig mi is élvezhettük a fenti fennséges panorámát.
Gyorsan feltöltöttem a több mint 10 kg-s ballasztvíz készletemet, hogy rendesen terhelni tudjam az ernyőt a várhatóan erős időben, így 114-115 kg-t nyomtam a mérlegen – tökéletes!
Reméltük, hogy ezúttal gyorsabban indul majd a verseny, és valóban hamar szóltak is, hogy kezdődik az eligazítás. Mindenki izgatott lett, amikor kiderült, hogy egy 99 km-es feladatot szántak mára érintve 2000 m-es benti gerinceket, de hát ezért jöttünk ide, hogy repüljünk a fehér csúcsok felett – királyság! 😎
Eleinte 12:30-as előzetes startot mondtak, majd fent módosítottak 13:00-ra, így pont úgy jártunk, mint első nap: a déli szelet lenyomta az északi, úgyhogy sokan szenvedtek a déli oldalon. Az északin a hóban ismét sikerült jól elstartolnom, ami nem mindenkiről mondható el, sok rontott startot láttam, volt aki elkezdett lecsúszni a meredek oldalon, egy ernyő fára is került, így amikor egy kedves hölgy magyarul lépett oda hozzánk érdeklődni a start előtti pillanatokban, próbáltam kedélyesen válaszolni és mosolyogni a videófelvételen, de belül imádkoztam, hogy ne most törjem ki én is a nyakam véletlen. 😬
Ezúttal csak süllyedtem az északi oldalon, így körberepültem a felvonó fenti állomását és bevetettem magam a fák között a lee oldalba, ami eleinte kellően megcibált, de aztán szépen tekerhető termiket találtunk és gyorsan a gerinc magassága fölé kerültünk, ami után simává vált a levegő is. Egy óra volt a rajtig, így bőven volt idő nézelődni és keresni a megfelelő pozíciót, így pótoltam a tegnapi vizuális lemaradást a környékről – már megérte eljönni!
Rajt előtti helyezkedés és incidens
Na miután jól kinézelődtem magam, már csak 20 perc volt vissza a rajtig, így elkezdtem keresni a megfelelő pozíciót, ami nem volt egyértelmű, mivel a felhők csak a rajtvonalon belül nőttek, ahol várakozni lehetett, így csatlakoztam a legnagyobb bolyhoz és kerengtünk együtt a nagy színes égi levesben, szerencsére ütközés nélkül. Közben hallottam a rádióban olyasmit, hogy a starthelyet lezárták, de nem is foglalkoztam vele 2500-on, de Atit sehol sem találtam… mint később kiderült, valaki lepörgött a starthely közelében és a mentőernyője sem nyílt ki időben. Az érkező helikopter miatt kellett lezárni a starthelyet és Ati ott ragadt, állítása szerint fordult a szél ismét és sokan bénáztak, nagyon lassan haladt a sor, így lehetett, hogy még ekkor is földön volt, amikor a baleset történt.
Első szakasz – döntések a levegőben
Na mi közben elindultunk Szilárddal a többiek után, picit lemaradva és a biztonság kedvéért tovább emelkedve, mint a legelsők, akik ketté oszlottak és az egyik csoport körberepülte az előttünk merőlegesen húzódó sziklás hegygerincet, míg a másik egyenesen felette szállt, bízva abban, hogy át fog érni. Hát én nem voltam biztos benne, de nagyon reméltem, hogy nem szúrom el mindjárt az első siklást. Végül nem is a legalacsonyabb ponton, hanem egy fentebbi U alakú kivágásban éppen átslisszantam, mintha egy óriás egér pont nekem harapott volna ki egy 50 méteres darabot a hegyből.
A másik oldalon napsütötte meredek füves legelő fogadott, ahol néhányan tekerésztek, míg sokan megállás nélkül verettek tova egy kacskaringós fennsíkon át a messzi völgy felé. Tippem sem volt, hogy mikor honnan fog fújni a szél, de szerencsére bőven volt festék minden irányban, így bátran rámentem a hegyekre és egész jól sikerült az átsiklás. Közben kiszúrtam egy kifeszített drótot bójákkal előttem, de szerencsére bőven volt elég magasságom az átrepüléshez. A hegyekben figyelni kell az ilyenekre nagyon, amit a műszer is éles szirénázással jelez – jobb esetben készülünk rá és kibírjuk infarktus nélkül.
Na itt ismét át kellett bújni a fák között, ismét megcibált a lee oldal, majd bikaerős emelés vert pofán minket. Szépen tekertem felfelé, több kis bolyt is leemelkedve, aminek örültem, így tudtam szépen előrébb jutni a mezőnyben. Egy 5-6 km-es siklás után újabb hegyoldalhoz értem padlógázon, ahol már tekerésztek, de nem elégedtem meg vele és hamar megtaláltam a bivalyerős magját, amivel egészen a felhőig, 2900 m-ig tekertem. Sosem látott panoráma tárult elém, totál havas sziklaszirtek és fennsíkok és mi egyre beljebb repültünk a hegyvonulatok közé.
Középső szakasz – taktika és hibák
Fél km-re voltam a következő fordulóponttól, amikor szembejött az élboly velem, szóval szépen zártam a köztünk lévő időablakot, de mégsem siettem utánuk, hanem picit tekertem ott, ahonnan ők tovább indultak, de még így is brutál nagynak tűnt a völgy, amit át kellett ütni és a mögötte tornyosuló hegyek igencsak tiszteletet követeltek maguknak, így a völgy közepén balra rámentem inkább egy kis bolyra és velük magasságot nyerve értem el a havas masszívumot.
Ott aztán minden emelt a gerinc felett, így nem is nagyon álltam meg tekerni, csak néha leléptem a gyorsítóról és szépen értem utol az embereket egy hosszabb szakaszon. A túlso felén aztán ismét tanácstalan voltam a szelek illetően és elég nagy süllyedéseket is sikerült kapni, így megálltam tekerni közepesen gyenge termikeket, amivel sok időt vesztettem sajnos és valószínűleg pozíciót se nagyon nyertem, de még csak a feladat felénél jártunk és már órák óta repültünk!
Kezdtem éhes lenni, de szó se lehetett arról, hogy elengedjem a fékeket, inkább beletapostam a gázba és űztem az előttem repülő pilótákat. A következő fordulópont már a hegyeken túli lankák felett volt, ahova ki kellett szúrni, majd odébb visszajönni észak felé egy hatalmasan sötétedő déli falra. Itt a mohóságom áldozata lettem, amikor már csak függőlegesen voltam lemaradva a legjobbaktól és ahelyett, hogy kitekertem volna az erős emelést, amit a többiek körülöttem a lefutó éleken, én addig mentem a hegy felé, ameddig tudtam, feltételezve, hogy majd ott lesz az a bika emelés, amivel utolérek mindenkit, de csak egy közepessel tudtam felmászni a csúcs fölé és így is alacsonyabbról indultam tovább, mint a mögöttem lévők.
Innentől kezdve egyre rosszabb pozíciókban találtam magam. Előttem egy sötét felhőút alatt tekerésztek, balra tőlem pedig egy kanyargós gerinc vezetett a következő pont felé. Nem tudtam mi lenne a jó számomra, bíztam a felhőútban, de végül a hegyre mentem rá, nehogy pórul járjak és pont ez lett a vesztem, ugyanis nem volt elég magasságom, hogy a szélfutta oldalra átérjek, a lee pedig egyre jobban mosott lefelé.
Küzdelem a túlélésért
Egyedül maradtam és egy ernyőt láttam messze hasonlóan gyenge helyzetben lerohadás közelében, sejtettem, hogy rám is hasonló szomorú sors vár, de azért megragadtam minden kis rángatós buborékot, hogy időt nyerjek. Tudtam, hogy egyedül esélyem se lesz megtalálni a csodát, de számítottam rá, hogy hamarosan jönnek hátulról mások is, de még egy kis vércse is segített a dologban.
Ismét olyan helyzetbe kerültem, amilyenben sosem voltam, nem tudtam, hogyan kellene egyáltalán neki fogni a medence átrepülésének. Azt láttam, hogy észak felé akik próbálkoztak, nem sok sikerrel jártak alacsonyról indulva és a dél felőliek is veszélyesen közeledtek a talajhoz.
Miután egy sziklafal szélárnyékában kiemelkedtünk, végre elindultam a völgy közepe felé, pont a házunk irányába, hátha ott kellő szélárnyékban tudnak formálódni termikek és elöl abba az irányba tudtam, hogy lesz egy letörés, amin sokan ki szoktak tekerni, bár én még nem mentem arra. Végül egy életükért küzdő páros fölé értem és egy kisebb, vígan emelkedő boly alá. Sikerült megtalálni a kapcsolatot a termikükkel a fák magasságában, először S-elve, majd egész körön emelkedve – sikerült átrepülni a medencét, juhu!
Végjáték és hiba
Már nagyon türelmesen repültem az esélytelenek nyugalmával, így szépen a felhőig tekertem, mielőtt az utolsó előtti pont felé vettem volna az irányt, pont ahol első nap leszálltunk. Szép magasról bőven kontrolláltam a következő szakaszt, de már előre tartottam a szembeszeles, “alföldi” résztől. Szerencsére egész sokan összeverődtünk és a 15-ös szembeszélben is többször emelésekbe botlottunk. A legjobbat három nagy madár mutatta nekem és persze többen vígan követtek.
Már kezdtem elképzelni magam a gólban a sok-sok élmény után, úgy tűnt, hogy a nehézségek ellenére sikerülhet, bár látszott, hogy sokan küzdenek a laposon. Az utolsó fordulópontot így kicsit odébb is vettem, mint az optimális, hogy becsatlakozhassak egy 3 fős tekergő csapatba, ami sikerült is. Egyikük tovább indult, pedig a műszer szerint még hiányzott 500 méter magasság a gólig, de bíztam abban, hogy végre segít a szél a végsikláson.
Csúnya meglepetés volt, hogy ismét csak leet és szembeszelet kaptunk a völgy nyugati oldalán, amerre az optimális út volt. Még gondoltam is, hogy esetleg egy kerülővel visszamegyek a hegy lábára hátszélben akár, de csak nem füllött a fogam egyedül átrepülni a lapályt ilyen alacsonyan, így követtem az előttem levőt, de menthetetlenül süllyedtünk továbbra is. Mögöttünk ketten emelést találtak, amire mi már sajnos esélytelenek voltunk.
A talaj veszélyesen közeledett, gyorsan 3 liter ballaszttól megszabadultam, de már nem segített rajtam, az ESS előtt szálltam le közvetlenül, ami az időmérés végét jelentette volna. Szerintem ilyet utoljára az első versenyemen csináltam, de ez van… a másik arc elnullázott mellettem, majd valószínűleg célba ért.
Ezután még vagy 20-an repültek át felettem és így lettem 63., úgyhogy még “beballagva” a gólba is egész előkelő helyen végezhettem volna, nem beszélve arról, ha nem kapok vérszemet a táv kétharmadánál, mikor végre megcsíphettem volna az élbolyt, de ez ilyen. 😃
Szerencsére egy helyi néni épp etette a kecskéit a réten és pont a kocsija mellé szálltam. Volt annyira kedves, hogy megvárta, hogy összecsomagoljak és elvitt a legközelebbi buszmegállóba, ahonnan 30 perc alatt otthon is teremtem. 😊
Ez a szép ebben a sportban, hogy bármi megtörténhet, amíg nem adja fel a pilóta.
Az utolsó nap
Elég jónak ígérkezett a harmadik és egyben utolsó nap. A vasárnap, ahogy várható volt, törölve lett az esős időjárás miatt.
Végül utolsó nap lévén nem írtak ki akkora feladatot mint a második nap, de így is egy egész összetett 79 km-es taskot kaptunk, aminek egy jó része átnyúlt a német Allgäuba, mondjuk ez elkerülte a figyelmemet mielőtt sikerült ott landolnom, de erről még később.
Felszállás
Ezúttal úgy tűnt, hogy a déli oldal gyakrabban alkalmasabb startolni, mint az északi, úgyhogy kipróbáltam, de néha itt is hátszél lett vagy eléggé oldalas. Az első felszállási kísérletet el is rontottam, de másodjára pont a fotós felett sikerült elemelkednem – erről készült is felvétel.
Korai rajtot tűztek ki 12:30-ra és mindenki igyekezett időben levegőbe kerülni, már csak a pazar látvány miatt is. Egyből sikerült a 2400 m körüli felhőpamacsokig feltekerni egy kis csapattal, de már minden felé gyülekezett a nép. Egy órám volt az indulásig, addig gondoltam körbenézek merre lesz a legjobb várakozni, lehetőleg minél közelebb a rajtvonalhoz.
Szilárddal egy fotó-videó sessiont is csináltunk kötelékben repülve, szinte pacsiztak a szárnyvégek, majd Atit is megláttuk, aki a vadiúj hike&fly felszerelését tesztelte zárásképp és csak úgy világított a neonzöld sub-lightja.
Kb 40 perccel a nyitás előtt mellém állt a favorit német válogatott Daniel Tyrkas, akit már korábban is gondoltam követni próbálni. Jól szórakoztunk a ránk születő felhőbébik oldalán és között, néha még szinte fel is lejtőztünk az oldalán némelyik pamacsnak és pazar látványban volt részünk, amikor az alattunk lévő kis felhő oldalán megpillantottuk a szivárvány gyűrűbe zárt árnyékunkat – nagyon különleges látvány, néha repülőgéppel is láthatjátok, ha a Nap és a felhők közé kerültök! Fotó sajnos általam nem készült, mert figyelni kellett a forgalmat, ahogy a közel 130 pilóta a rajtvonalra tömörült, hatalmas színeskörhintát alkotva az égbolton.
A verseny
Viszonylag jól sikerült elkapnom az indulást, minden irányban voltak körülöttem „festékek”, akik mutatták milyen a levegő a környezetemben és hogy merre érdemes korrigálni. Még az első fordulópont felé menet átrongyoltunk egy emelkedő nagy ragadozó madáron is, csak néhányan álltak meg tekerni vele.
Míg az élboly jobbra tartott az optimális út felé, egy szerencsés magányos harcos a bal szélen esett fel, amire az üldözők egyből rácápáztak, köztük én is. Picit bánom, hogy nem tekertem teljesen végig, de így is szép magasságból tudtam figyelni az előretörőket. A pont után 90 fokkal észak felé fordultunk és úgy tűnt, hogy a jobb szélen mindenki baltaként süllyed, míg néhányan balra az űrből támadtak. Én a kettő közt tartottam egy napsütötte nyereg felé, aminek a túloldalán egy lapos erdő húzódott. Bíztam benne, hogy a szikla szélárnyékában találunk majd emelést a nagy bollyal és valóban, viszonylag hamarpofánvert bennünket egy elég szeszélyes, de annál erősebb lee-oldali termik, amivel leemelkedtük az élbolyt is. Támadtunk tovább előre a következő merőleges gerinc felé Németország irányába, aminek a tetejét jóval magasabban értük el padlógázon. Láttam Szilárdot tőlem még mindig balra szép magasságban repülni, így az első termiket ott hagytam és csatlakoztam a mögöttem épülő hatalmas sötét felhőt tekerő társasághoz. Sajnos ezzel a pozíciómból vesztettem picit, de azzal számoltam, hogy messze még a vége, maradjak magasan és inkább türelmesen érkezzek be a gólba végre. A 2. fordulópontnál utolértem Atit is, aki hiába volt kb 50 méterre előttem meg felettem, nem láthatott.
Érdekes látvány bontakozott ki előttem 2100 méterről figyelve, ugyanis ismét 90 fokot fordultunk balra, így nyugat felé repültünk a Bodeni tó felé, két párhuzamos 1700 m körüli hegy mentén 15 km/h körüli szembeszélben. Nagyon reméltem, hogy adni fogja a gerincek felett és nem szívat meg a lee oldal ezúttal. Olyanok voltak a hegyek, mint a zebrák, fekete-fehér sávok alkották az északi oldalukon meredeken leszakadó sziklarétegeket, amik lépcsőzetesen havasak maradtak. Sajnos ahogy közeledtünk feléjük elég nagy süllyedésben voltunk, így egyre jobban szemügyre vehettük a jelenséget és rövidesen dönteni kellett, hogy jobbra az északi szélfújta luv oldalára megyünk-e vagy balra a napsütötte leebe. Egyetlen egy pilótát láttam beslisszolni jobbra a sötétségbe, akit senki sem követett, balra pedig mintha tekerésztek volna. Páran magasabban tudtak maradni és a gerinc mentén haladtak előre. Első nap megjártam a sötét északi oldallal, így inkább egyenesen mentem és reméltem, hogy át tudom vészelni fentről ezt a kritikus pontot, vagy rossz esetben kitekerek a többi alacsonyan egerésző ernyővel a napon.
Egyre fogyott a magasság és erősödött a szemből jövő turbulencia is. Ekkor balra mentem, ahol egyre többen tekertek, köztük a magyar fiúk is picit magasabban. Pár kör alatt alig bírtam emelkedni, s cserébe igen turbulens is volt, billegtek az emberek, csapkodtak az ernyők, többen kiabáltak. Azt gondoltam, hogy ha most nem ütközik össze valaki, akkor soha…
A kritikus pillanat
Ekkor úgy döntöttem, hogy előrébb keresek valami mentő termiket, mert ezzel nem jutok sehova. Jobbra húzódtam alacsonyan a gerinc felé, hátha ott emel, de helyette csak az erősödő lee oldali turbulenciával találkoztam. Hirtelen a semmiből egy hatalmas frontstallt kaptam, amit még sosem tapasztaltam valós környezetben. Az ernyő eltűnt a fejem fölül, a fékek teljesen elpuhultak, hiába téptem le őket azonnal, egyre erősebb süllyedést észleltem, az ernyő ismeretlen konfigurációba került, majd forogni kezdett – tudtam, hogy másodperceim vannak a becsapódásig legjobb esetben is ezen a ponton, így gondolkodás nélkül kidobtam a mentőernyőt, de kb le is mondtam arról, hogy időben kinyílik majd és már vártam a rázós leerkezést, amikor egy angyal hátulról a „fülemen fogva”‘ kiemelt a reménytelen helyzetből és talpra állított, mielőtt vajpuhán találkozhattam ismét az Anyafölddel.
Földet érés
Az első fenyőfa barátságosan várt tárt karokkal, de végül szerencsésen a tövébe érkeztem ernyőstől, mentőernyőstől, így simán össze tudtam szedni a motyómat, jelezve a többieknek, hogy jól vagyok, tudok mozogni, majd be is rádióztam a helyzetemet a safety frekvencián 2x. Válasz híján a magyar frekin is elmondtam, hogy mentőernyőztem, de jól vagyok, amit Szilárd vett is. Ezután tudtam kommunikálni a szervezőkkel és Tamarával is, mivel a hegy tetején volt térerőm. Elmondtam, hogy segítség nélkül le fogok tudni jönni a hegyről.
Olyan gyorsan történt az egész, hogy meglepődni sem volt időm, a csukás után egyből kiderült, hogy nem lesz időm kihámozni az ernyőt, így valami elemi izommemória által sikerült egy mozdulattal kidobni a csomagot, amit nem is láttam, majd kb kettőt forogtam a kinyílás előtt és kb 3 másodperc telhetett el a mentőernyőn lógva, körülnézni sem volt idő és az érkezés pillanata sincs meg, csak hogy próbálom a főernyőt eltéríteni a szembejövő fától egész jó eredménnyel, aztán állok egy meredek félcsőben és omlasztom a vitorlát.
Túra a völgybe
Az első gondolatom a kommunikáció után az volt, hogy meg kéne keresni a mentőernyő konténert, mert az ilyenkor elszáll a fogantyúval együtt. Tudtam, hogy nem lehet messze, mert hasonló pályát ír le mint én ilyenkor, kivéve ha elfújja a szél. Na igen, de a szél hol hidegen fújt fentről, hol elállt, hol melegen lentről. Azt gondoltam, hogy ha felfelé megyek, talán jobban belátom a terepet, így kirándultam egyet ezen a közel 60 fokos hófoltokkal tarkított füves hegyoldalon, de sehol sem láttam amit kerestem, csak a többi ernyőt vígan eltekerni felettem meg, hogy a semmi közepén vagyok valahol a hegy tetején.
A szervezők többször hívtak, megnyugtattam őket, hogy minden ok, csak mondják meg merre induljak, közben Tami is kedvesen támogatott és mondta, hogy értem jön majd. Úgy tűnt számomra, hogy két lehetséges út van, az egyik rövidebb a hegyeken át vezet Ausztria felé, a másik pedig egy 7 km-es völgyön keresztül egy 1000 méteres ereszkedés után kelet felé az első német településbe. A szervezők az előbbit, a szervezetem az utóbbit találta ajánlatosabbnak, tekintetbe véve a 25 kg-s felszerelést a 10 kg ballasztvíz nélkül.
Végül szépen kényelmesen összepakoltam, a mentőernyőt egy külön táskába elcsomagoltam és ekkor vettem észre, hogy az olvadó hólétől picit nedves lett néhány felszerelésem, de már indulni kellett a két órás kalandra az ismeretlen felé.
Az első 20 méteren szembe jött a mentőernyő konténer, aminek nagyon örültem, a fél órás keresést akár meg is úszhattam volna, dehát ez legyen a legkisebb bajom az életben. 😃 Tovább menve pedig simán átléptem a patakot, amitől picit tartottam, hogy nehezebb lesz a térkép alapján, de ugye ilyen magasan a hegy tetejéhez még kezelhető méretűek a vizek. A másik oldalon pedig szinte egy kitaposott hegyi ösvény fogadott, ami egy alpesi tehenészet felé vitt. Onnantól pedig rendes út kígyózott meredeken lefelé. Ezekre a legelőkre hajtják fel a bocikat májusban a völgyből és a sajtot is fent készítik a nyári szezonban, csak én picit hamar pottyantam ide, de este 9-kor a szállás melletti sajtműhelyet megmutatta nekem a mester, amikor eszembe jutott, hogy kéne egy kis tej majd reggelire. Az erős napsütésben szépen fénylett egy hatalmas havasigyopár domborműve a hosszú alpesi építmény kéményén és néha nagyokat pattant a tetőszerkezet a melegtől, miközben elfogyasztottam egy motivációs müzliszeletet a nagy ereszkedés előtt.
Ahogy mentem lefelé, néha hatalmas termikek tépték az óriási fenyőfákat, máskor hűvös északi szél borzolta az alacsonyabban fekvő tölgyerdők avarját. Eszembe is jutott, hogy milyen jól lehetne itt gombászni szezon idején! Az első emberrel a völgy alján találkoztam, aki kirándult a lezárt hegyi úton. Szerinte ide csak a helyiek tudnak bejönni kocsival egy sorompón keresztül, így még egy óra talpalás várt rám az aszfalton kifelé biciklisek társaságában. Amikor pedig kiértem, kiteregettem a mentőernyőt száradni és megeregettem a kerítésen Tamara érkezéséig.
Hazaút és eredményhirdetés
Hazafelé felvettük az egyik stoppoló szervezőt, aki egy közeli hegy másik oldaláról feltúrázva tudott lesiklani egy völgybe, majd az ügyesen gólba érő magyar fiúkat is bepasszíroztuk a járgányba és repültünk Tami kapitánnyal az úton a HQ felé, ahol már mindenki evett. Kijelentkeztünk, leadtuk a GPS trackereket és jólesően megvacsoráztunk a frissen készített grillkaja maradékából. Rövidesen pedig eredményhirdetés következett, ahol ketten is szerepeltünk magyarok, igaz az igazi érdem Szilárdnak jár, aki 2. lett sport kategóriában, engem csak a túlélt mentőernyőzés miatt ünnepeltek pár ajándékkal és sörrel. (Már megérte! :P)
Picit beszélgettem még régen látott ismerősökkel, meg próbáltam kideríteni, hogy mi történhetett pontosabban velem, látta-e valaki vagy van-e felvétel róla. Egy német srác végignézte és azt mondta, hogy egy teljes frontstall volt, majd patkóba állt az ernyő és hogy nagyon gyorsan reagáltam a mentőernyővel. Látta, hogy össze is szedtem egyből a cuccom és jól vagyok.
Zárszó
Mindenki örült, hogy azonnal gondolkodás nélkül kidobtam a second chance-t és jól vagyok – az otthoni barátaim közül is, amit nagyon köszönök! Továbbá köszönöm a magyar csapatnak ezt a szuper közös utat és repülést, megérte ilyen messze eljönni, lélegzetelállító hófödte hegyek közé repülni és külön köszönöm Taminak, hogy értem jött a határ másik oldalára is! Gratulálunk a helyezetteknek, puha leszállást mindenkinek! 🤙 PS. biztonságtechnikai tréning mentőernyődobással „A” vizsga után mielőbb ajánlott Kézi Gáborral akár, köszönöm neki is a tanultakat!
Na talán ennyi 😃 amúgy már Svájcban vagyok, nagyon tetszett Zürich, de Bern még inkább