Barátság extrákkal, avagy Kőhegy freestyle – véletlen távrepülés az Esztergomi Bazilikáig

In Siklóernyő by filekorellLeave a Comment

Kérésre Feil Kornél egy szép hosszú költeménnyel számol be élete egyik legmeghatározóbb repüléséről. A szövegbe helyenként dőlt betűs részekkel rövid magyarázatot fűztünk.

Kornél április 28-án a Kőhegyről startolva Esztergomig repült, ezzel a napi leghosszabb repülés az övé lett. A repülés részletei az XContest-en láthatók.

Érdekes nap volt, korán reggel Paksról indultam, hátha a rossz idő előtt jut valami morzsa a múlt heti kihagyás után nekem is. Mire mindent elintéztem és átvettem az ernyőt a friss tuning után már utolért a stratus minket, úgyhogy nyugodtan tízóraiztam a Lidl parkolóban a 3.kerületben. Körbe kérdeztem a többieket, hogy mi a terv, Ottó mondta, hogy Pilisnél járnak. Gondoltam addig nem megyek, inkább Odvas, de a térképre nézve leesett, hogy Kőhegy közelebb van, ami már elsőre is tetszett a maga vad bájával másfél éve, de talán most sikerül rendesen meglejtőzni a sziklákat.

Lentről látszott már, hogy a zászlók szépen lobognak a szembeszélben, ami csak tovább tüzelte reményeimet, így gyorsan fel is értem, de nem egyből a startra mentem, hanem a szikláknál próbáltam elemezni a széljárást és a lehetséges vészleszállókat. (Bármilyen, minél nagyobb tisztás, ami azért kellhet, hogy elkerüljük a fára szállást) Elég jónak tűnt minden, amit a hollók víg röpte is jelzett, így nem volt mire várni, csak a startot kellett megtalálni.

Egyből tartott a lejtő és élveztem a tájat meg az új szárnyat. Nemrég ismerkedtünk meg, de így tűnt hamar barátok leszünk.

Aztán hamar jött egy nem várt vad emelés, az ernyő ideges lett és úgy éreztem magam, mint a jégen cipőben, de inkább tekertem picit lábujjhegyen, aztán igyekeztem vissza a helyemre a start elé magamban morogva, hogy nem ezért jöttem, békén lehet hagyni. Fél szemmel azért körbe néztem, és láttam, hogy hegyek és erdők hátszél felé, na meg biztos plafon. Sosem éreztem ilyet még, de jobban esett újra alacsonyan lenni és csodálni a hegy impozáns sziklabábjait. A zivatarosabb időben egy erős szél esetén előfordulhat, hogy hátrafelé sodródott volna Kornél, így a biztos leszállótól eltávolodott volna, és veszélyes, sziklás, fás területen kellett volna leszállnia, ahol ráadásul turbulenciák nehezítik a dolgát. Az időjárásnak köszönhetően a láthatatlan termikek szívó hatása miatt pedig elérte könnyedén a siklóernyőzés légtér tetejét.

Sokáig nem élvezhettem a társaságukat, mert csökkent a szél és el kellett indulni a leszálló felé. Erősödött az idő, elnyomta periodikusan az alap szelet és hamar szembe is jött a következő emelés. Már felkészültebben fogadtam és amint megtaláltam a magot (emelkedő légtömeg középpontja, ahol legerősebb az emelés), az ernyőt mélyen bele vágva ismét kitekertem, de már élvezettel várva a légtér csilingelését, ami meglepetésemre nem érkezett.

Hoppá, akkor esett le, hogy itt már nem a legbelső koporsóban vagyok (Ferihegytől távolodva egyre nagyobb a légtér), hanem épp a szélén túl és már szépen látszott a boldog kilátó is a Pilis tetején, ami felé egy völgy vezetett kis oldalazással, de végig jónak tűnő triggerekkel. Mire leszűrtem az infót újra nívóban voltam a kirándulók örömére. Na mondom, most már jöhet a harmadik termik, van cél és van terv. A siklóernyő emelő légtömegek hiányában folyamatosan süllyed, azonban egy termiket elkapva sikerült a starthely magasságába visszajutnia.

Óramű pontossággal érkezett, titokzatos módon a start előtti laposon ismét és ezúttal nem csak félkörön fordítottam hátat a városnak üdvözölve az ismeretlent.

Nem sikerült egyből a vélt helyen emelésre lelni, és már majdnem a völgy felé vettem az irányt de egyre több pihét láttam szembe szállni a halványan beszűrődő napfényben. Alattam a mindenkori vészleszálló mégsem tűnt elég szimpatikusnak a múltkori nyikom-féle rézsűjével, de még bele fért egy kis szimatolás a levegőben. Meg is lett a várt emelés, csakhogy most már a szigorúbb légtér sarkát kellett levágni közben, ezért egy pillanatra kiszálltam belőle hogy aztán sodródhassak időben kifelé. (A siklóernyős légtér különböző helyeken különböző magasságig engedélyezett, ezt figyelembe kellett vennie) Közben csak erősödött az emelés és már a másik plafont kocogtattam. (A kevésbé szigorú területnek a maximum magasságát is elérte a termiknek köszönhetően) “Na most nem kéne elszúrni, csukjunk fület pajti, ilyen még nem volt úgyse” gondoltam, de kevés volt még padlógázon is, ezért hintázni kezdtem az amúgy is ádáz áramlatban. (Először egy barátságos, majd egy “veszélyesebb” manőverrel próbálta a magasságát csökkenteni, mert a sok emelés már az engedélyezett légtér felé emelte volna) “Tényleg jó ez a tavaszi repülés, de most már tegyél le!” – kértem az elemeket, remélve, hogy nem kell átvezetni egy drasztikusabb magasságcsökkentő manőverbe az így is meleg helyzetet.

Szerencsére épp időben elengedett a levegő, így már szépen magam előtt látva a célt és néhány ernyős társat boldogan siklottam a Pilis felé, de azért követve a gerincet Dobogókő irányába. Közben azt próbáltam kitalálni, hogy mi lenne a nyerő taktika az átugrásra (Két hegy közti, magasságot nehezen tartható területen átjutni), és inkább úgy gondoltam, hogy ezen az oldalon kitekerek és magasan átoldalazok, mintsem kapkodva szembe menjek messziről a Nagy hegynek. Nehezen akart jönni a szükséges emelés, és elég gyenge is volt, sajnos inkább sodródtam csak a sarok fele és úgy tűnt, két hegy között a “fák alá esek…” de persze volt mindenkori vészleszálló, ami nélkül nem is lehetne bevállalni nyugodt lelkiismerettel a bizonytalant.

Erős volt a szorosban a szembeszél, ha ezt erőltetem itt maradok, ezért sodródtam a túlpart felé még ha hátrébb is érek át, mint terveztem. Bejött, mivel végig gurult fel a hegy oldalában a meleg levegő – ismét pozícióban voltam, már csak delfinezni kell a kilátóig, ahol csatlakozhatok a többiekhez egy kis végjátékra. Közben a szoros mögött megláttam alacsonyan az Esztergomi Bazilika ikonikus süvegét. “Jé, te már itt vagy? De jó, akkor meglátogatlak, ha sikerül!”

Nem értem el a pilisi startot, mert közben ismét el ragadott az ég, így boldog búcsút intettem a kilátónak és a plafon alatt nullázva robogtam a Duna felé.

Átgondolva a helyzetet először azt hittem, hogy a Gete felé fúj majd a szél és tudom folytatni a múltkor Nyergesújfaluban Zoltek-füstbe ment tervemet, de egyelőre inkább maradtam a gerincen egyenesen előre, hogy gyorsan kiérjek a fullasztó légtér alól.

Következett a Kétágú katlan, de magasan voltam és már jött is a következő ádáz emelés…

Fülcsukáas, koppgyorsító – nem elég most sem, de a hinta-palinta-ima újra bevált, ezaz! “Vitorlát bonts!” – parancsolom újdonsült barátomnak, de csak nógatni kell ismét, hogy nyíljanak azok a fülek. “Sebaj, teljes gázzal előre, ez már ismerősebb víz!”

Amit viszont nem láttam, hogy egyenesen előttünk egy újabb ádáz emelés leselkedik a zavaros leeben és ő nem kérdezett, csak támadott, és gyorsan. A hegy szél alatti oldalán turbulensebbek az áramlatok, így az ottani emelés veszélyesebb.

Óvatosan vettem el a gázt, és fogtam a gyeplőt – legalábbis azt hittem eléggé – mégis felágaskodott a bal szélparipa. Ahelyett, hogy a másikat rendre utasítottam volna időben, egyből csak azt néztem, hova lett a fél vitorla, kilőtték, vagy mi? De hamar megláttam ám a következő pillanatban, amikor elrobogott mellettem, én meg háttal előre utána. A siklóernyő szép formája “megtört” az áramlatok miatt, így már nem szárnyként viselkedett, néhány másodpercre centrifugába került hősünk, ami veszélyes, mert egy öngerjesztő folyamat és el lehet ájulni benne, ha nem reagál rá időben.

Az idő megáll egy pillanatra, miközben a dinamika nagy levegőt vesz és leránt a mélybe.

Felvillan egy tudatalatti égő koponyámban – “csak nyugodtan, de időben pajtás!” súgja csendesen.

Rendben, akkor most: fékek mellig, lábak seggig!

A rotáció megáll hirtelen, de a lendület nem vész el ám, így az ember jól beteker pókfonállal, aztán próbálja stabilizálni a szárnyat, de a madzag is konok. Sebaj, repülünk, no de akkor fussunk kicsit, mert nem olyan buli így kormányozni. A siklóernyő felületének nagy része visszanyerte a formáját, így a szabadesés megszűnt, azonban Kornél kétszer teljsen megforult tengelye körül, így az irányító zsinórok is duplán keresztezték egymást, amely többek között azért is veszélyes, mert a kormányzás teljesen lebutul.

Nagy nehezen elindul a forgás hátra, egy, kettő – kint vagyunk, magasság mindig van bőven, jól van!

Mi az, hogy van, magasabban vagyunk, mint voltunk kérem… lehet, most tényleg KO.

De legalább repülünk, az a harmad lefűződés mindig jobb, mint a mentőernyő, na nézzük azt a stabilot! (Ugyan a siklóernyő felületének egy részét még nem tudta használni, mert az a kupola zsinórzatva volt akadva, de ezt még mindig biztonságoabbnak találta, mint ebben az időben mentőernyővel lejönni)

Hiába, nem segít. Akkor jöhet a pumpa technika, addig köpüljük, még kemény nem lesz – és tényleg működik, szépen bomlik a gubanc és egyre közelebb mászik a szárnyvég felé, már lent is van, bumm! (A fék rángatásával sikerült a szárnyat “kitisztázni”, így ismét a teljes szárnyfelületet használni tudta)

Fellélegzés, eddig tartott a nagy levegő – pedig nem sok idő másfél perc a víz alatt, mégis jól esik a tüdőnek megrezegtetni a hangszálakat – Juhú!

Fogynak a hegyek, nyílik a tér, süt a Nap, ez kell nekem, és lám a dómtető de közel már!

Leszálljak ide a vasútállomáshoz, vagy még nézzünk körbe, ha már itt vagyunk? Nagyon messze már nem jutunk, hiába a kék ég és a schengeni egyezmény…

No de a patinás kék kupolát csak megnézem fentről, ilyenben sem volt még részem, uccu és egy fotó is bele fér óvatosan!

Sok lesz már a jóból lassan, de olyan szép a Duna is, talán el tudok indulni vissza fele mentén? Egyszer már sikerült Szob fele, na de most erős a szél és szembe fúj a hegy mögött ismét.

Igen de ez Delta, ez vígan siklik ha nógatom, nem csak bőg a szembeszélbe bele, mint bús bölény!

Na rajta, be a völgybe aztán meglátjuk mit tűrünk még, hátha kitekerünk a hegy fölé és meglátjuk a pazar Dunakanyart, hol leszállni volna jó! S fürdeni vagy fagyizni vagy legalább inni!

Tényleg, hogy kerültem ide? Fel nem fogható…

Elég a határok feszegetéséből mára, indul a hajó…

A túlpartra át de jó volna menni, csak úgy harsogják a fehér sziklák: “Erre, erre tovább gyere hát!”

Meghódolok az Anyatermészetnek és letészem a fehér zászlót elé hálából – ez valami csoda volt a javából.

Köszönöm!!! 🙏🏼

Egy ilyen repülés után a hazajutás sem a legegyszerűbb, vonat, busz, stoppolás, hév, de erről majd egy másik cikkben mesélünk.

Gratulálnuk Kornélnak, jó hogy épségben le tudtál szállni.

A jövőben a LiveTrack24-en láthatók Kornél repülései élőben is.